Nem vagyok jó dátumok megjegyzésében. Sosem az a fontos, hogy életem nagy, fontos, személyiségformáló eseményei mikor történnek, hanem maga a tény, hogy megtörténnek.
Azt hiszem, idén öt éve, hogy én átestem azon, ami a "történetem" meghatározó része lett: a szüleim elváltak (vagy legalábbis szétmentek, hiszen sosem voltak házasok).
Nem azért hozom fel most ezt, mert valamilyen morbid módon meg akarok emlékezni arra az estére, amikor minden a feje tetejére állt, hanem mert amikor benne voltam ebben a helyzetben, nem tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Ma már rettentően nevetségesnek tartom, hogy úgy gondolkodtam, ahogy, de sokat olvastam, sok filmet és sorozatot néztem (, hiszen tudjátok), de egyikben sem úgy mutatták be a válást, ahogyan azt én, gyerekként megéltem. Az irodalmi művekben vannak békés válások, hős anyák, akik kilépnek a mérgező kapcsolatból, gyerekek, akik örülnek ennek, vannak a válás utáni pót-anya, pót-apa miatti balhék, de egyikkel sem tudtam úgy azonosulni, egyiket sem éreztem igaznak. Mindegyik valahogy idealizáltnak tűnt, míg én a valóságban démonokkal és kemény érzésekkel küzdöttem. Persze vannak esetek, amikor a szülők jóban maradnak a válás után, az egyik ismerősöm apukája a mai napig a volt feleségénél ebédel, segít a bevásárlással, és szinte már mesébe illő a kapcsolatuk.
Hát, nálunk nem így zajlott.
Kemény öt éven vagyunk túl, és én most jutottam oda, hogy túlléptem minden szaron, amit kaptam, és szeretném nektek őszintén elmesélni, egy részletet sem kihagyva.
Aznap hajnalban arra ébredtem, hogy a szüleim ordibálnak. Nem először fordult elő, nagyon sokat veszekedtek. Sokszor a pénz miatt, sokszor azért, mert apa későn és részegen ért haza, vagy azért, mert apa azt gyanította, anya megcsalja őt. Voltak alkalmak, amikor tettlegességig fajultak ezek a veszekedések: eltörtek poharak, felborultak virágtartók és anya kezére ömlött egy forró olajjal teli serpenyő. Apa sosem ütötte meg anyát, minket a nővéremmel eszébe sem jutott bántani, de nem mondom, hogy nem féltem, amikor besötétedett, ő még mindig nem volt otthon, és mindannyian tudtuk, hogy mire számítsunk. A nővéremmel mindig ott álltunk kettejük között, és sírva kiabáltunk, hogy fejezzék be a veszekedést. Néha ez segített, máskor viszont megállíthatatlanok voltak, és ilyenkor nem maradt más, mint elvonulni, és felhívni a nagymamát, hogy már megint baj van. De ő két órányi autóútra tőlünk nem sokat tudott tenni.
Aznap este viszont valami teljesen más volt. Én nem tudom, hogy az ember megérzései hogyan működnek, de valahogy tudtam, hogy rögtön ki kell pattannom az ágyból, és láttam, hogy a nővérem is elfutott az ajtóm előtt. Anya az ágyukon feküdt, apa felette állt, és megrúgta. Anya hagyta, és ez ijesztett meg a leginkább. A teljes lemondás, amit a szemében láttam. Akkor, mint mindig közéjük álltunk, és megvédtük anyát. Apa elmondta nekünk, hogy anya két éve csalja őt, és a szemünkbe hazudott. Nem csak az övébe, de a miénkbe is. Nem használt szép szavakat. Kiviharzott a házból.
Mikor többé-kevésbé sikerült megnyugodnunk, hogy elment, anya leültetett minket a kanapéra, és elmondott mindent teljesen őszintén. Hogy apa miatt elment otthonról, elköltözött egy teljesen idegen városba apa miatt, aki már akkor sem törődött velünk, amikor megszülettünk. Hogy hogyan jutott el odáig, hogy viszonyba bonyolódott egy másik, házas férfival.
Másnap összepakoltuk minden cuccunkat, amit mozdítani tudtunk, és úgy éreztük, szükségünk van rá, és ideiglenesen anya egyik barátnőjénél szálltunk meg, akik az utcában laktak. A felnőttek elkezdték a lakáskeresést, és pár napra rá a sulitól öt percnyire, egy panelban találtuk magunkat.
A következő időszakra nem igazán emlékszem. Azt hiszem, csak úgy elteltek a napok, anyával egyre inkább elhatárolódtunk, magunkba fordultunk mindannyian, esténként a kádban ülve sírtam.
Gyászoltam a családomat, mert tudtam, hogy többé már nem lesznek közös nyaralások a Balatonhoz, utazások a mamához, sosem fogok már a piros falú szobámban arra kelni, hogy anya a konyhában zörög a kávéfőzővel, miközben valami beszélgetőműsort néz, hogy elcsípje az időjárásjelentést. Tudtam, hogy a családunk nem volt tökéletes, és mindkét szülőm jól elbánt a másikkal a maga módján, és utáltam is átélni ezeket, de gyerek voltam, és azt hittem, ez normális, hiszen ebbe születtem, sosem láttam mást, még a barátaim szülei közötti problémák is ezt igazolták.
Viszont sosem beszéltem a nálunk zajló dolgokról, még a válás után sem.
Ennek rengeteg oka volt. Egyrészt a barátaim, akikből számos volt, mégsem voltam velük olyan bizalmas, mint például ők velem. Zárkózott voltam, és bármennyire vártam a megnyugtatást és a megértést, szégyenletesnek gondoltam az egész helyzetet. Hogyan mondtam volna el, hogy apa bántotta anyát? Hogyan mondhattam volna el, hogy anya megcsalta őt? Ez utóbbi volt a szememben a legborzalmasabb. Mocskosnak éreztem magam tőle, a csalódottságról már nem is beszélve. Két évig hallgattam a hazugságokat anyám szájából, és hiába nem volt a kapcsolatunk előtte sem olyan mesébe illő, ezután semmit nem is akartam tőle. Egyszerűen utáltam, és őt okoltam szinte minden rossz dologért, ami történt. Ezért is sírtam minden este. Harcoltam magammal, mert az egyik felem megbántott volt, és valami borzalmasat akart csinálni, hogy ő is megtudja, milyen érzés, a másik felem viszont szerette az egész családot minden rohadt hibával együtt, és nem érzett mást, csak szomorúságot, amiért úgy alakult az életünk, ahogy. Féltem, hogy ha bárkinek elmondom a családon kívül, megerősítenek abban, hogy anya egy borzalmas ember. A barátaim ismerték őt, és mindig azt mondogatták, nekem van a legjobb fej anyukám.
Másrészt megfogadtam három butaságot a válás során:
De elfoglaltak voltak azzal, hogy a pénzen, a kocsin, a házon, a gyerektartáson meg ilyeneken veszekedjenek ügyvédek jelenlétében, mert nem lehetett kettejüket egy szobában hagyni. A nővérem, amikor megpróbáltam vele beszélni, azt mondta, ő örül, hogy vége lett és elköltöztünk, de én nem így voltam vele. Még utána is hallgattuk a vitáikat telefonon, és hallottuk anyát panaszkodni, amiért nem tudnak megegyezni. Szerintem minden csak rosszabb lett, de a nővérem kibékült a helyzettel, és bár nem mondta, éreztem, hogy azt gondolja, nekem is ezt kéne tennem.
Aztán lecsendesedtek a szülők, de az én gondolataim közel sem. Már tényleg késő lett volna felkavarni mindent az én butaságaimmal. Teljesen egyedül maradtam azon a csatamezőn, csak még egy további évvel később vallottam be anyának, mi is volt velem akkoriban. És talán két éve avattam be az egyik szobatársamat, egyben legjobb barátnőmet, aki nagyon jól fogadta. Nem éreztem rajta, hogy bármilyen módon untatom, vagy felháborítom, amiért rápakolom ezt a terhet, és nem is ítélkezett rögtön. Megértő volt, megvigasztalt, mert ahogy most, akkor sem voltam képes sírás nélkül beszélni a történtekről.
Minden ilyen beszélgetés után eszméletlenül megkönnyebbültem. Akkor éreztem át csak igazán, mit is jelent, mikor azt mondják, "levenni a terhet valaki válláról", hiszen éveken át cipeltem ezt.
Megszegtem hát minden fogadalmamat: beszéltem másokkal, sírtam mások előtt, és igenis megváltoztam. Ezek elkerülhetetlenek voltak, visszagondolva már csak nevetni tudok a képtelenségükön. Az első két ponttal tudatosan mentem szembe, hiszen az érzelmek kimutatása teljesen emberi dolog, ami még jót is tesz a lelkünknek. Nyilvánvaló, hogy ilyen dolgokról, mint a válás, a szűk családnak és barátoknak beszélniük kell! A harmadik pontban a válás összefogott a felnövéssel, és életre szóló leckéket adtak szülőkről, hibákról, kapcsolatokról és a beszéd fontosságáról. Nem olyan módon változtam meg, amitől féltem. Nem kezdtem el inni, mint apa, nem lettem annyira hirtelen haragú, mint anya. Egyszerűen csak okosabb lettem, és talán köszönettel is tartozom nekik, amiért megmutatták, milyen ne legyek soha.
Jelenleg, öt évvel később nem mondom, hogy nincsenek problémák a családban. A legtöbb könnyet miattuk ejtettem, és ez ezután is így lesz.
Apa még mindig iszik, bár közel sem annyit, mint annak idején, és ha részegen is jön haza, amikor ott vagyunk nála a nővéremmel, csak leül mellénk, és bocsánatot kér, néha pedig sírva mesél a kapcsolatukról anyával. A maga módján szerette őt, talán még mindig, de ahogy engem, őt is megbántották, és elengedni nem könnyű valakit, neki ráadásul egyik pillanatról a másikra kellett rájönnie, hogy elvesztette anyát, amikor megtudta, hogy megcsalta. Habár már régóta elvesztette. Az alkoholizmussal talán maga kergette bele anyát ebbe a helyzetbe. Azóta barátnője van egyébként, akit a nővéremmel mindketten kedvelünk.
Anyával sokat veszekszünk. Leginkább azért, mert keveset beszélgetünk vele, és elvonulunk a szobánkba olvasni és sorozatot nézni. Úgy gondolja, az ő hibája minden -, hát ezért sem akartam vele a válás utáni évről beszélni -, és ezzel engem is borzalmasan megbánt, de hiába mondom neki, hogy már nem így gondolom. Anya nagyon makacs. Az ő hibája, az én hibám, apa hibája, a nővérem hibája, a nagymama hibája... Nem mindegy már? Én megbocsátottam neki, és az sosem volt kérdés, hogy szeretem, mert még akkor is szerettem, amikor annyira megbántott. A veszekedéseink másik oka a barátja, aki egy minden lében kanál okostojás. Nem kedveljük, de anya boldog vele, így én próbálom lenyelni a dolgot. A nővérem már kevésbé megértő.
A nővérem teljesen máshogy dolgozta fel a gyerekkorát és a válást. Elzárkózott és azt a taktikát választotta, hogy ha nem foglalkozik a problémával, akkor az nem is létezik, de ez nyilván nem működik. Anyával nagyon megromlott a kapcsolata, azt hiszi, anya nem szereti őt, és bármit csinál, az ő szemében sosem lesz jó. Anya próbálja az ellenkezőjét bizonygatni, de ő is érzi, hogy a kapcsolatuk tönkrement. Szerinte a nővérem nem tiszteli és ezáltal nem is szereti.Elbaszott helyzet.
Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy felkeresek egy pszichológust, csak hogy meghallgassam egy olyan személy véleményét, aki pártatlanabb, mint a barátnőm, és érzelmileg nem kötődik a történethez, ahogy a családtagjaim, mert néha úgy érzem, addig nem leszek felszabadult, amíg bármilyen módon kötődöm a szüleimhez. Szeretem őket, a nővérem a mindenem, de ahogy egyre idősebb leszek, úgy jövök rá sorra a hibáikra, és arra, hogy képtelenek megváltozni. Legalábbis drasztikusan semmiképp, és félek, hogy nem leszek mindig ilyen megértő velük, hiszen előbb-utóbb minden bili megtelik. Nem hiába akarok külföldön továbbtanulni. Viszont nagyon örülnék, ha nem érezném úgy, hogy elfutok, vagy hogy egyáltalán el kell futnom előlük.
Nagyon nehezemre esett megírni ezt az egészet, nagyon személyes téma ez - a legszemélyesebb, amiről valaha is írhatnék -, és egy ilyet nem szívesen tesznek közszemlére az emberek az interneten, hiszen teljesen védtelenné teszem magam azzal, hogy megmutatom a legfájóbb pontom. Mert ez bizony az.
Azt sem szeretném, ha panaszkodásnak hinnétek ezt a kitárulkozást. Egyszerűen azt szeretném ezzel a poszttal, ha ti is tanulnátok ebből - annak ellenére, hogy úgy gondolom, hogy a saját bőrünkön kell átélnünk dolgokat, hogy igazán megtanuljunk egy-két fontos leckét, habár ezt senkinek nem kívánom. És ha valamire jónak tartom a blogomat, és az olvasottságát, akkor az az, hogy átadjam a tapasztalataimat és a tudásomat. Ez a célja a környezetvédelem témakörében íródott bejegyzéseimnek, és a Feltérképezős posztoknak is.
Ezért szívből remélem, hogy ez a poszt is megtalálja majd a megfelelő embereket, akiknek valamilyen formában szükségük van rá. Nekik azt üzenném, hogy beszéljenek, teljesen mindegy, kivel, akár barát, szülő, internetes ismerős vagy terapeuta legyen az, ne féljetek kimondani a gondolataitokat! Akár hozzám is fordulhattok itt kommentben, chaten, Facebookon (Ginny Deliza néven találtok meg, vagy a GinnEase Fb-oldalán), de akár e-mailben is kereshettek (sweet.happiness.blog@gmail.com)! Meséljétek el a ti történeteteket, vagy kérdezzetek, ha szeretnétek! Igyekszem mindenre őszintén válaszolni, hiszen ezután a poszt után nincs is mit rejtegetni.
Tudjátok, a platformjaim eddig is teljesen nyitottak voltak előttetek, és ez ezután sem fog változni!
Aznap este viszont valami teljesen más volt. Én nem tudom, hogy az ember megérzései hogyan működnek, de valahogy tudtam, hogy rögtön ki kell pattannom az ágyból, és láttam, hogy a nővérem is elfutott az ajtóm előtt. Anya az ágyukon feküdt, apa felette állt, és megrúgta. Anya hagyta, és ez ijesztett meg a leginkább. A teljes lemondás, amit a szemében láttam. Akkor, mint mindig közéjük álltunk, és megvédtük anyát. Apa elmondta nekünk, hogy anya két éve csalja őt, és a szemünkbe hazudott. Nem csak az övébe, de a miénkbe is. Nem használt szép szavakat. Kiviharzott a házból.
Mikor többé-kevésbé sikerült megnyugodnunk, hogy elment, anya leültetett minket a kanapéra, és elmondott mindent teljesen őszintén. Hogy apa miatt elment otthonról, elköltözött egy teljesen idegen városba apa miatt, aki már akkor sem törődött velünk, amikor megszülettünk. Hogy hogyan jutott el odáig, hogy viszonyba bonyolódott egy másik, házas férfival.
Másnap összepakoltuk minden cuccunkat, amit mozdítani tudtunk, és úgy éreztük, szükségünk van rá, és ideiglenesen anya egyik barátnőjénél szálltunk meg, akik az utcában laktak. A felnőttek elkezdték a lakáskeresést, és pár napra rá a sulitól öt percnyire, egy panelban találtuk magunkat.
A következő időszakra nem igazán emlékszem. Azt hiszem, csak úgy elteltek a napok, anyával egyre inkább elhatárolódtunk, magunkba fordultunk mindannyian, esténként a kádban ülve sírtam.
Gyászoltam a családomat, mert tudtam, hogy többé már nem lesznek közös nyaralások a Balatonhoz, utazások a mamához, sosem fogok már a piros falú szobámban arra kelni, hogy anya a konyhában zörög a kávéfőzővel, miközben valami beszélgetőműsort néz, hogy elcsípje az időjárásjelentést. Tudtam, hogy a családunk nem volt tökéletes, és mindkét szülőm jól elbánt a másikkal a maga módján, és utáltam is átélni ezeket, de gyerek voltam, és azt hittem, ez normális, hiszen ebbe születtem, sosem láttam mást, még a barátaim szülei közötti problémák is ezt igazolták.
Viszont sosem beszéltem a nálunk zajló dolgokról, még a válás után sem.
Ennek rengeteg oka volt. Egyrészt a barátaim, akikből számos volt, mégsem voltam velük olyan bizalmas, mint például ők velem. Zárkózott voltam, és bármennyire vártam a megnyugtatást és a megértést, szégyenletesnek gondoltam az egész helyzetet. Hogyan mondtam volna el, hogy apa bántotta anyát? Hogyan mondhattam volna el, hogy anya megcsalta őt? Ez utóbbi volt a szememben a legborzalmasabb. Mocskosnak éreztem magam tőle, a csalódottságról már nem is beszélve. Két évig hallgattam a hazugságokat anyám szájából, és hiába nem volt a kapcsolatunk előtte sem olyan mesébe illő, ezután semmit nem is akartam tőle. Egyszerűen utáltam, és őt okoltam szinte minden rossz dologért, ami történt. Ezért is sírtam minden este. Harcoltam magammal, mert az egyik felem megbántott volt, és valami borzalmasat akart csinálni, hogy ő is megtudja, milyen érzés, a másik felem viszont szerette az egész családot minden rohadt hibával együtt, és nem érzett mást, csak szomorúságot, amiért úgy alakult az életünk, ahogy. Féltem, hogy ha bárkinek elmondom a családon kívül, megerősítenek abban, hogy anya egy borzalmas ember. A barátaim ismerték őt, és mindig azt mondogatták, nekem van a legjobb fej anyukám.
Másrészt megfogadtam három butaságot a válás során:
- sosem fogok erről beszélni
- sosem fogok mások előtt sírni
- sosem fogok megváltozni emiatt
De elfoglaltak voltak azzal, hogy a pénzen, a kocsin, a házon, a gyerektartáson meg ilyeneken veszekedjenek ügyvédek jelenlétében, mert nem lehetett kettejüket egy szobában hagyni. A nővérem, amikor megpróbáltam vele beszélni, azt mondta, ő örül, hogy vége lett és elköltöztünk, de én nem így voltam vele. Még utána is hallgattuk a vitáikat telefonon, és hallottuk anyát panaszkodni, amiért nem tudnak megegyezni. Szerintem minden csak rosszabb lett, de a nővérem kibékült a helyzettel, és bár nem mondta, éreztem, hogy azt gondolja, nekem is ezt kéne tennem.
Aztán lecsendesedtek a szülők, de az én gondolataim közel sem. Már tényleg késő lett volna felkavarni mindent az én butaságaimmal. Teljesen egyedül maradtam azon a csatamezőn, csak még egy további évvel később vallottam be anyának, mi is volt velem akkoriban. És talán két éve avattam be az egyik szobatársamat, egyben legjobb barátnőmet, aki nagyon jól fogadta. Nem éreztem rajta, hogy bármilyen módon untatom, vagy felháborítom, amiért rápakolom ezt a terhet, és nem is ítélkezett rögtön. Megértő volt, megvigasztalt, mert ahogy most, akkor sem voltam képes sírás nélkül beszélni a történtekről.
Minden ilyen beszélgetés után eszméletlenül megkönnyebbültem. Akkor éreztem át csak igazán, mit is jelent, mikor azt mondják, "levenni a terhet valaki válláról", hiszen éveken át cipeltem ezt.
Megszegtem hát minden fogadalmamat: beszéltem másokkal, sírtam mások előtt, és igenis megváltoztam. Ezek elkerülhetetlenek voltak, visszagondolva már csak nevetni tudok a képtelenségükön. Az első két ponttal tudatosan mentem szembe, hiszen az érzelmek kimutatása teljesen emberi dolog, ami még jót is tesz a lelkünknek. Nyilvánvaló, hogy ilyen dolgokról, mint a válás, a szűk családnak és barátoknak beszélniük kell! A harmadik pontban a válás összefogott a felnövéssel, és életre szóló leckéket adtak szülőkről, hibákról, kapcsolatokról és a beszéd fontosságáról. Nem olyan módon változtam meg, amitől féltem. Nem kezdtem el inni, mint apa, nem lettem annyira hirtelen haragú, mint anya. Egyszerűen csak okosabb lettem, és talán köszönettel is tartozom nekik, amiért megmutatták, milyen ne legyek soha.
Jelenleg, öt évvel később nem mondom, hogy nincsenek problémák a családban. A legtöbb könnyet miattuk ejtettem, és ez ezután is így lesz.
Apa még mindig iszik, bár közel sem annyit, mint annak idején, és ha részegen is jön haza, amikor ott vagyunk nála a nővéremmel, csak leül mellénk, és bocsánatot kér, néha pedig sírva mesél a kapcsolatukról anyával. A maga módján szerette őt, talán még mindig, de ahogy engem, őt is megbántották, és elengedni nem könnyű valakit, neki ráadásul egyik pillanatról a másikra kellett rájönnie, hogy elvesztette anyát, amikor megtudta, hogy megcsalta. Habár már régóta elvesztette. Az alkoholizmussal talán maga kergette bele anyát ebbe a helyzetbe. Azóta barátnője van egyébként, akit a nővéremmel mindketten kedvelünk.
Anyával sokat veszekszünk. Leginkább azért, mert keveset beszélgetünk vele, és elvonulunk a szobánkba olvasni és sorozatot nézni. Úgy gondolja, az ő hibája minden -, hát ezért sem akartam vele a válás utáni évről beszélni -, és ezzel engem is borzalmasan megbánt, de hiába mondom neki, hogy már nem így gondolom. Anya nagyon makacs. Az ő hibája, az én hibám, apa hibája, a nővérem hibája, a nagymama hibája... Nem mindegy már? Én megbocsátottam neki, és az sosem volt kérdés, hogy szeretem, mert még akkor is szerettem, amikor annyira megbántott. A veszekedéseink másik oka a barátja, aki egy minden lében kanál okostojás. Nem kedveljük, de anya boldog vele, így én próbálom lenyelni a dolgot. A nővérem már kevésbé megértő.
A nővérem teljesen máshogy dolgozta fel a gyerekkorát és a válást. Elzárkózott és azt a taktikát választotta, hogy ha nem foglalkozik a problémával, akkor az nem is létezik, de ez nyilván nem működik. Anyával nagyon megromlott a kapcsolata, azt hiszi, anya nem szereti őt, és bármit csinál, az ő szemében sosem lesz jó. Anya próbálja az ellenkezőjét bizonygatni, de ő is érzi, hogy a kapcsolatuk tönkrement. Szerinte a nővérem nem tiszteli és ezáltal nem is szereti.
Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy felkeresek egy pszichológust, csak hogy meghallgassam egy olyan személy véleményét, aki pártatlanabb, mint a barátnőm, és érzelmileg nem kötődik a történethez, ahogy a családtagjaim, mert néha úgy érzem, addig nem leszek felszabadult, amíg bármilyen módon kötődöm a szüleimhez. Szeretem őket, a nővérem a mindenem, de ahogy egyre idősebb leszek, úgy jövök rá sorra a hibáikra, és arra, hogy képtelenek megváltozni. Legalábbis drasztikusan semmiképp, és félek, hogy nem leszek mindig ilyen megértő velük, hiszen előbb-utóbb minden bili megtelik. Nem hiába akarok külföldön továbbtanulni. Viszont nagyon örülnék, ha nem érezném úgy, hogy elfutok, vagy hogy egyáltalán el kell futnom előlük.
Nagyon nehezemre esett megírni ezt az egészet, nagyon személyes téma ez - a legszemélyesebb, amiről valaha is írhatnék -, és egy ilyet nem szívesen tesznek közszemlére az emberek az interneten, hiszen teljesen védtelenné teszem magam azzal, hogy megmutatom a legfájóbb pontom. Mert ez bizony az.
Azt sem szeretném, ha panaszkodásnak hinnétek ezt a kitárulkozást. Egyszerűen azt szeretném ezzel a poszttal, ha ti is tanulnátok ebből - annak ellenére, hogy úgy gondolom, hogy a saját bőrünkön kell átélnünk dolgokat, hogy igazán megtanuljunk egy-két fontos leckét, habár ezt senkinek nem kívánom. És ha valamire jónak tartom a blogomat, és az olvasottságát, akkor az az, hogy átadjam a tapasztalataimat és a tudásomat. Ez a célja a környezetvédelem témakörében íródott bejegyzéseimnek, és a Feltérképezős posztoknak is.
Ezért szívből remélem, hogy ez a poszt is megtalálja majd a megfelelő embereket, akiknek valamilyen formában szükségük van rá. Nekik azt üzenném, hogy beszéljenek, teljesen mindegy, kivel, akár barát, szülő, internetes ismerős vagy terapeuta legyen az, ne féljetek kimondani a gondolataitokat! Akár hozzám is fordulhattok itt kommentben, chaten, Facebookon (Ginny Deliza néven találtok meg, vagy a GinnEase Fb-oldalán), de akár e-mailben is kereshettek (sweet.happiness.blog@gmail.com)! Meséljétek el a ti történeteteket, vagy kérdezzetek, ha szeretnétek! Igyekszem mindenre őszintén válaszolni, hiszen ezután a poszt után nincs is mit rejtegetni.
Tudjátok, a platformjaim eddig is teljesen nyitottak voltak előttetek, és ez ezután sem fog változni!
Legyetek őszinték, beszélgessünk a problémákról!
