FELTÉRKÉPEZÉS - VÉKONY VAGYOK

Van, ami egyszerűen a génjeinkbe van ágyazva, és olyan nehéz változtatni rajta, mint a belső szerveink elhelyezkedésén. Minden reggel, mikor tükörbe nézünk az aznapi megpróbáltatások előtt, újra megállapítjuk, hogy az orrunk ferde, a bal fülünk lentebb van, mint a jobb, és igen, már megint lötyög rajtunk a ruha.

Azt hiszem, a legtöbb embernek mostanra elterjedt odáig az intelligenciája, hogy a plus size alkatúaknak nem szegeznek vasvillát. Lássuk be, elég nagy modortalanságra vall, ha ezt más szemére hányjuk. Eltér az átlagtól (vagy épp ő az átlag, csak nem az ideál), de ő olyan, amilyen. Vagy nem tehet róla, vagy már rajta van az ügyön, de ez amúgy sem a mi dolgunk, ugye? Na meg koncentráljunk a belső tulajdonságokra.

Sosem voltam az a személy, aki ítélkezik, és mások szemére veti a hibáit, mert nekem is van épp elég, tudom. Nem egyenes a fogsorom, zsíros a bőröm, rossz napokon lelapul a hajam, és ha nem figyelek oda, úgy nézek ki, mint egy karó, amire zsákot húztak.

Nekem sosem voltak fontosak a külsőségek, és ezután sem lesznek, mert ismerem a hibáimat, látom mások hibáit is, de el tudom fogadni őket, úgy, ahogy ők is teszik velem szemben.

Nem vagyunk robotok, sem pontos számítógépek, néha megesik, hogy hiba csúszik a gépezetbe, és a hosszú évezredek alatt az emberek többsége rájöhetett, hogy ez az egyik, ami emberré tesz minket.

Az emberek egyfajta tabut is kialakítottak magukban a túlsúllyal kapcsolatban. A mai erkölcsbe nem fér bele, ha csúnya szavakkal illetsz vagy megszólsz egy túlsúlyost, és ez mind tisztelendő. Kevés olyan dolog van, amire büszkék lehetünk, mint ember, de azt hiszem, ez az egyik.

Már csak azt kéne felfognia néhány embernek, hogy nem csak a túlsúly lehet hiba.

Én vékony vagyok. Pontosabban kórosan sovány, ezt mondták az orvosi vizsgálaton, de ettől legszívesebben sírnék, mert úgy hangzik, mintha valami gebe ló lennék, amit nem lehet eladni a piacon.

Mit is jelent ez?

Ez, kérlek szépen, azt jelenti, hogy tizenhat évesen, +160 cm magasan már jócskán 40 kiló felett kellene lennem. Kellene.

Ha te is hasonlóan vékony vagy, biztosan hallottál már efféle megszólalásokat: "jézusom, hány kiló vagy?", vagy a másik nagy kedvencem: "jaj, de szeretnék olyan alkatot, mint a tiéd". Először is, nem, kedves szellemileg hátramaradott embertársam, akit normális alakkal áldott meg az isten, te nem szeretnél így kinézni, hacsak nem testképzavarod van. Te nem szeretnéd látni a bordáidat, a hüvelyk- és mutatóujjaddal körbefogni a csuklód, lapos, gyakorlatilag nem létező melleket sem akarsz, de legfőképp azt az érzést nem akarod átélni, mikor normálisan shoppingolni sem tudsz menni a barátaiddal, mert minden lóg rajtad, és a tizenkettedik boltból is üres kézzel kell távoznod. Csak állj meg egy percre, és gondold végig jól, hogy mennyire szeretnéd te ezt. Ha arra jutsz, hogy nem, akkor légy szíves, szállj le rólam, meg az én alakomról. Ha mégis igen lenne a válasz, akkor kérlek, keress fel egy orvost, mert ez nem egészséges.

Én is sokszor megkaptam már, hogy nem eszek eleget, ez egészségtelen, és szinte minden alkalommal, amikor családi összejövetel van, vagy a szüleim barátai átjönnek, megkapom, hogy "ez a lány nem eszik?".

Mostanában igazán izgatott a testem. Próbáltam változni rengeteg evéssel, nasival, és egy ideje rendszeresen edzek is, hátha izmosodom. Egyenlőre nem sok változást látok, de valahogy a folyamat közben kezdtem rádöbbenni, hogy vannak olyan dolgok magamon, amiket szeretek. Szeretem a lábaim, odavagyok a szememért és a hajamért is.
Ennek ellenére még mindig fáj, és mélyen megérint, ha valaki megjegyzést tesz az alakomra. Ilyenkor elmondom nekik, hogy menjenek melegebb éghajlatra. Megmondom nekik, hogy nem az ő dolguk.
Volt bennem egy kis félelem is azzal kapcsolatban, hogy merjek emelt fővel sétálni a tömegben. Ennek talán a magamról kialakított önképem volt a hátterében. Az az igazság, hogy azt hittem, az én személyiségembe nem is fér bele, hogy rúzst hordjak, vagy belenézzek azok szemébe, akik bámulnak, vagy gorombán viselkednek velem. Én voltam a visszahúzódó, csendes lány. Valahogyan, a szívem legeslegmélyén talán még tetszett is ez a szerep.
Szívesen beavatnálak titeket abba, mi segített megbirkóznom önmagammal, de őszintén gőzöm sincs róla. Talán csak fel kell ismernünk a hibáinkat, és a személyiségünkből adódó gyengeségeinket. Én rájöttem, hogy leginkább az gátol meg, amit én gondolok magamról, nem az, amit mások gondolnak rólam. Jobban féltem attól, hova vezethet az a folyamat, ha elkezdek inni, rúzst hordani és nyíltabb lenni, mert ott volt előttem egy rakat példa, arról, milyen nem szeretnék lenni soha.