A legutolsó pillanatokig húztam, hogy megírjam ezt a posztot. Lassan vége a napnak, és vele a blog szülinapjának is.
Hihetetlen, hogy ennyi ideig kitartottam emellett az oldal mellett, amit 16 évesen hoztam létre még más elképzelésekkel, de tele ötletekkel, motivációval. Annyi jó példa volt előttem, más bloggerek, akiknek esztétikus volt az oldaluk, saját képeket használtak, mindig érdekes dolgokról írtak akkor is, ha a célközönségük éppen a 30-40-es éveikben járó nőket érintette. Rengeteg ember megfordult a csoportokban, többé-kevésbé volt is aktivitás, de ha más nem, kritikát, véleményt, tanácsot mindig lehetett kérni, és adtak is. Ezek a dolgok lassan vesztek ki a közösségből, mintha a víz egyre messzebb sodorta volna az embereket, aztán valami furcsa félsivatagot hagyott volna itt, ahol néhány gyenge kis növényke próbálkozik még, de nincs táptalajuk, ami támogatná őket.
Ugyanilyen lassan veszett ki belőlem is a vágy, hogy alkossak. Sokszor menekülhettem ebbe, ha a problémáim a való életben elleptek és fojtogattak, ide menekülhettem, amikor senkivel nem tudtam beszélgetni, amikor meg akartam fejteni magamat, de akkor is, ha csak szórakozni akartam, elképzelni, milyen lenne, ha egészen más életet élnék. Az idő nagy részében tényleg segített az írás, de mostanra az arányok felcserélődtek, és inkább csak szenvedés ez a hobbi. Amikor nem írok, elfog a bűntudat, hogy így cserbenhagyom az olvasókat, és cserbenhagyom azokat az ötleteket is, amiken órákat és napokat dolgoztam, de amikor leülök végre-végre írni, csak azon jár az agyam, hogy fogom elrontani. Hozzá sem tudok kezdeni, csak nézem, ahogy villog a kurzor, és legszívesebben sírnék és sikítanék, mert ez az egész olyan, mintha képtelen lennék kiereszteni egy részemet. Mintha 0-24 arra kényszeríteném ezt a részt, hogy maradjon nyugton, mert neki ezen a világon semmi helye. Mert ő egy folytonos kudarc-érzés.
Egy ideig hitegettem magam, hogy ennek nem kell így lennie, hogy ha elég erősen próbálkozok, sikerülhet megfogni az életet, és szavakba önteni, de képtelen vagyok rá, mert csak magamról tudok írni úgy, hogy az hiteles legyen. (Ilyenkor értem meg igazán, miről beszélt Babits A lírikus epilógjában. Szegény forog a sírjában, hiszen közel sem érek fel az ő művészetéhez.) Hiába a kedves szavak tőletek, az egy-két napig tartó motiváció löket, a kósza, új ötletek, mindig sikerül visszacsúszni ebbe a "csinálom, de mégsem"-állapotba.
A GinnEase sem az már, ami régen volt. Egyrészt minek cikkeket írni, ha nincs közönség aki olvassa őket, másrészt nem tudom, képes vagyok-e olyan őszinte lenni, hogy kizárólag személyes írásokat osszak meg, még azokról az eseményekről is, amikre abszolút nem vagyok büszke. És titeket, megmaradt olvasókat érdekelne ez egyáltalán?
Borzalmas, hogy ilyen gondolatok kísérik ezt a posztot, hiszen ennek egy ünneplésnek kellene lennie, csakúgy, mint az előző években. 26 ezer megtekintés, 103 poszt, 321 megjegyzés, 58 eszméletlenül kedves rendszeres olvasó és csak pár ártó, önkritikus gondolat - ennyi választ el attól, hogy egy időre (vagy örökre) lezárjam a GinnEase fejezetét az életemben.
Nagyon vagy sehogy, mondta Fodor Ákos.