FELFEDEZÉS - COMING OF AGE

Mostanában (az utóbbi egy évben) nehezemre esett személyes témákról írni itt a blogon, pedig ezt szeretem a legjobban. Nem csak azért, mert kiírhatom magamból a velem történt pozitív és negatív történéseket, hanem azért is, mert jó érzéssel tölt el a visszajelzéseiteket olvasgatni, és beszélgetni a problémákról, amikkel ti is és én is szembesülök. Viszont nem szerettem voltam leülni és őszintén mesélni ezekről a dolgokról, aminek több oka is volt.
Egyrészt úgy éreztem, átcsaptak a fejem felett a hullámok. Egyik váratlan dolog jött a másik után, én pedig csak sodródtam egyik napról a másikra, hiszen nem is tudtam volna mást tenni. Az élet egyszerűen ilyen, képtelenek vagyunk irányítani.
Másrészt olyan új problémák és témák merültek fel, amikről nem tudtam véleményt alkotni, mert nem tudtam eldönteni, hogyan reagáljak rájuk; és nem is akartam, mert azt már megtanultam, hogy a pillanat hevében reagálni valamire nem a legbölcsebb, hiába éreztem időnként égető vágyat, hogy egy bejegyzés formájában kiadjak magamból mindent. És szerintem nagyon is jól tettem, hogy vártam, mert teljesen másként tekintek például a novemberi eseményekre, vagy arra a "problémára", ami még februárban egy óriási dolognak tűnt.

2018, ŐSZ

Elkezdődött a tizenegyedik tanévem a gimiben, és nem sokra emlékszem, de arra határozottan igen, hogy egy merő ideg voltam. Egyrészt a suli miatt: szenvedősen indult a biosz faktos pályafutásom, úgy éreztem, akármennyit készülök, a négyes-hármas a legjobb, amit elérhetek; közeledett a német felsőfokú nyelvvizsga is, én pedig - mint mindig - túlizgultam az egészet.

Másrészt a kollégiumban is zajlottak a dolgok: a szobatársammal/legjobb barátnőmmel eltávolodtunk egymástól, sokat veszekedtünk, ami novemberre ki is csúcsosodott a pontra, amikor végleg kimondtuk: ezt a barátságot már nem lehet tovább fenntartani. Eléggé magam alatt voltam emiatt, gyászoltam a sok jó emléket, és egy kicsit talán bántam is, hogy annyi mindent megosztottam vele magamról, mert előtte senkinek nem meséltem úgy például a családomról. Akkor még úgy gondoltam, ezekről nem szabad mindenkinek tudnia, mert a lelkemben olyan ajtót nyitnak, ami nagyon érzékeny területre vezet, és amivel nagyon könnyű megbántani. Azóta rájöttem, hogy ezeket az ajtókat igenis érdemes kinyitni néhány ember előtt, akkor is, ha semmi kézzel fogható hasznunk nem származik belőle. Annak a személynek, akivel megosztjuk ezt, nagyon sokat jelenthet. De minderre csak újévkor jöttem rá igazán.

Végül november végén sor került a nyelvvizsga írásbeli részére, és kicsit megnyugodhattam, hogy legalább a felén túl vagyok. Kiderült, hogy a nyelvvizsga, és a vizsgák úgy általában véve nem is olyan nagy durranások. Ha elrontjuk, vannak más lehetőségeink.

2018-19, TÉL

Azonban november végén betoppant az életembe valaki. A Szegedi Egyetem nyíltnapjáról hazafelé tartva a vonaton találkoztunk egy közös ismerős által, és már másnap bejelölt Facebook-on és beszélgetni kezdtünk. A történet röviden annyi, hogy találkoztunk kétszer, volt, hogy hetekig nem írt, aztán próbálta rám kenni a dolgot, mondván, hogy én nem kerestem, valamint erősen igyekezett rábeszélni, hogy feküdjek le vele, ami nem állt szándékomban, tekintve, hogy alig ismertem. Na meg a lelkem mélyén tudtam, hogy ő nagyon nem az az ember, akire nekem szükségem van. Utólag belegondolva a szemében mindig láttam valami állatiasságot, ami miatt kis "üss vagy fuss" reakciót éreztem.

Azonban a probléma ebben a történetben nem is igazán az ő személyéből eredeztethető, hanem abból, hogy az önbizalmam valahol a pokol és a béka segge alatt volt félúton, tehát amikor egy fiú életemben először érdeklődést mutatott irántam, logikusan belefutottam a karjába. Az üzenet egyértelmű: legyen önbecsülésed, és jól válogasd meg, kivel ütöd el az idődet!

A szenvedés ezzel a fiúval egészen februárig tartott, de addigra én már elengedtem az egészet, nem írtam vissza az üzeneteire, nem akartam látni soha többé. Csak a saját hülyeségem és szégyenérzetem üldözött. Február végén aztán mégis válaszoltam neki, megmondtam neki, hogy ne is próbálkozzon, mert továbbléptem és remélem, neki is sikerülni fog. (Valójában tudtam, hogy nincs hova továbblépnie, figyelembe véve, hogy több vasat tartott a tűzben valószínűleg már az elejétől fogva.)

Közben a szilveszter sem zajlott eseménytelenül. Összeakadtam egy sráccal, ami abszolút egyszeri eset volt. Leginkább azért tettem, mert kíváncsi voltam, megtehetem-e. A választ megkaptam a kérdésemre, egy halom másikkal együtt. A bulikban történő egy estés kavarás nem az én műfajom. Számomra ez szintén önbecsülés kérdése, de elfogadom, hogy vannak, akiknek ez bejön.

Januárban lezajlott a nyelvvizsga szóbeli is, és végre-végre elengedhettem a németet, ami 12 éven keresztül aktív része volt az iskolai tanulmányaimnak, és  amit enyhén szólva utáltam az utolsó években. A vizsga után kisebb idegösszeomlást kaptam, mert úgy éreztem, elrontottam az egészet, és egy nagy nullát ért a produkcióm, de pár nap után lenyugodtam, mert végül is már nem volt mit tennem az ügy érdekében, csak várhattam az eredményre. Amin az sem javíthatott, ha kiakadok.

Később a hónapban sor került anyukám és a barátja kiköltözésére Angliába, majd februárban Messengeren érkezett az üzenet, hogy úton van a kistesó. Ez a hír eléggé padlóra küldött. A családban senki sem kedveli igazán anya barátját. Okoskodik, mindenbe beleszól, úgy tesz, mintha pszichológus szakon szerzett volna diplomát, és kötelessége lenne megfejteni mindenkit. Még mindig nehéz elfogadni magát a tényt, hogy együtt vannak (pedig már három éve), erre már csak ráadás volt a baba. Nem is ment minden zökkenőmentesen, külföldön tartózkodtak, nem volt orvosuk, még csak rendes lakásuk sem, csak egy szobát béreltek. A család anya helyett is izgult és félt, gyakran úgy éreztem, én érettebben viselkedem a saját anyám helyett, aki bevállalta ezt az egészet.

2019, TAVASZ

A tavasz a barátokról szólt leginkább, szülinapi bulik, kávézások, kínaizások. Minden hétre jutott valami, miközben edzettem, időnként dolgoztam és készültem az előrehozott érettségikre. Imádtam ezt az időszakot. Megbékéltem azzal, hogy kisöcsém lesz, megkaptam az eredményt, hogy sikerült a nyelvvizsgám és túl voltam a fiús ügyeken is. Tulajdonképpen jobban élveztem egyedül a tavaszt, nem is lett volna szükségem egy alakuló románcra vagy hasonlóra. És ezt nem csak azért mondom, hogy bizonygassam magamnak. Tényleg úgy él a fejemben ez a három hónap, hogy annak minden napja azzal telt, hogy magamra, a saját céljaimra és a barátaimra koncentráltam.

2019, NYÁR

Nos.

Azt hiszem, most jön a feketeleves. Nehéz szavakba önteni, hogyan érzek a nyárral kapcsolatban, és egy nagy részét nem is tudom megfogalmazni, mert még mindig várom, mi fog kisülni abból, ami júniusban elkezdődött.

Lényeg a lényeg: találkoztam valakivel, akivel jelenleg kapcsolatban vagyok. Derült égből villámcsapásként indult és még mindig elég új és zavaros az egész helyzet. Próbálom kitalálni, mi a szerepem az ő történetében, és mi az ő szerepe az enyémben. Sok bizonytalanság és kétség van bennem, mert olyan gondolatok és kérdések merültek fel bennem, amik előtte sohasem. Főként az az egy hónap okozott problémákat, amit kint töltöttem Angliában anyukámmal és az új kis családtaggal, de az is gyakran foglalkoztat, hogy jó-e nekem ez a párkapcsolat. Egyelőre még próbálom kitalálni, hogy őt szeretem, vagy magába az érzésbe vagyok-e beleesve. De igyekszem tartani magam ahhoz a mottóhoz, amit még év elején fogalmaztam meg: hagyd, hogy az élet hozza, amit hoz! Talán a vége nem lesz szép, talán meg fog bántani, de az biztos, hogy szeretek vele lenni, és amikor együtt vagyunk, fel sem merülnek bennem ezek a negatív gondolatok. És a végén azt hiszem, ennek kell számítania.

Ezzel pedig elérkeztünk a jelen pillanathoz.

Úgy érzem, könyvet lehetne írni erről az egy évről, mert kész hullámvasút volt. A legjobb, hogy még nincs is vége. Nem cserélném el ezeket az emlékeket semmire, és nem is bántam meg semmit, még a rossz döntéseket sem, mert basszus, baromi jó tanulságok voltak!

A végére még valami: a barátok felbecsülhetetlenek. Tanácsot adnak, amikor te el vagy veszve, fogják a kezed, ha nem tudsz egyenesen járni és felvidítanak a boldogságukkal. Csak most érzem át azt a gondolatot, amit Chris fogalmazott meg az Út a vadonba című film végén, miután évekig vándorolt egyedül Amerikában és mindenkit folyton csak maga mögött hagyott. Őt idézve: "happiness is only real when shared".

A fent látható kollázst én szerkesztettem,

a felhasznált képek forrása: Pinterest.