BACK TO SCHOOL - 5 OK, HOGY MIÉRT JÓ KOLLÉGISTÁNAK LENNI

Menthetetlenül beleestem a Teen Wolfba.
Valamikor múlt héten kezdtem el nézni, és miután rávettem a nővérem, hogy a tévén nézhessem, ő is rákapott, szóval már ketten csüngünk rajta. A kritika még érlelődik...
Hát ezért nem volt itt egy hete poszt, de koncentráljunk a mostani témájára!
Mivel alig fél hónap és itt a suli -, amibe már belegondolni is szörnyű, még így is, hogy én nem elsős leszek már -, minden blogon megjelentek már a BTS-bejegyzések. A legtöbbjük a DIY-ra koncentrál, de az én gondolataim legtöbbször a kollégium körül forognak, ha a szeptemberre gondolok. Ez valószínűleg azért van, mert tanév közben az időm nagy részét ott töltöm, mondhatni, ott élem az életem.
Kollégiumban lakni nagyban meghatározza az ember életének több területét is.  Egész héten távol vagy a családodtól, egyedül kell megoldanod a hét közben hirtelen adódó problémákat, sok időt is elvesz a hétvégéből az ide-oda utazgatás, és arról se feledkezzünk meg, hogy 0-24-ben másokkal vagyunk összezárva.

Ahelyett azonban, hogy a negatív dolgokra figyelnénk, vegyük számba a pozitív dolgokat, hogy miért is jó kollégistának lenni?

Fejleszti az elfogadóképességet

Egy kollégium nem tud egyszínű lenni.  Akár magáról az egész létesítményről, akár egy szobán belüli társaságról van szó. Mindig lesz valaki, aki a te véleményeddel megy szembe, aki más ruhákat hord, más zenét hallgat, és más könyvet olvas. Lehet, hogy a szobatársaid teljesen az ellentéteid lesznek, és neked meg kell tanulnod elfogadni őket, és csendben megtűrni a hülyeségeiket, mert nem lesz esélyed négy (vagy több) éven keresztül más lakótársakat keresni. Így azt hiszem, az ember tanul egy kis önkontrolt is azáltal, hogy nem akad ki a másik minden kis apróságán.

Problémák könnyű kezelése

Télen történt, hogy egy éjszaka alatt rengeteg hó esett le, de reggelre felmelegedett az idő, és bokáig állt a víz és latyak az utcán. Mondanom sem kell, hogy a műbőr bokacsizmám nem készült fel a kihívásra, és a húsz perces gyalogúton a suliig ronggyá ázott. Váltócipő híján a hét további részében zacskóval a lábamon mászkáltam, ami szerencsére a zizegésen kívül nem tűnt fel senkinek.

Vannak még ilyen vicces sztorik, de azokat talán majd egy másik bejegyzésben...

A lényeg, hogy néha elénk kerülnek olyan helyzetek, amik erősen próbára teszik az idegeinket, és sokszor a sírás határán állva hívnánk fel az anyukánkat, de meg kell tudnunk oldani egyedül is. És ha összezárnak négy lángelmét egy szobába, abból csak kisül valami.

Kompromisszumkötés

Ezt szerettem volna külön venni az elfogadástól, mert az én szememben a kettő különböző dolgokban nyilvánul meg.

Kompromisszumot nagyon gyakran kell kötnünk, olyan kis dolgok miatt is, mint például, hogy szellőztessünk-e, vagy se, felcsavarjuk-e a fűtést, vagy se, van kedvünk felporszívózni, vagy sem. Bár az utóbbira könnyű megtalálni a választ, van, mikor igenis összekapunk hülyeségeken. Előkerülnek rejtett sérelmek, meg kikiabáljuk magunkat, aztán megegyezünk valamiben, ami mindkét fél számára egyforma tűrőképességet igényel, és magunkban talán puffogunk egy kicsit, pár nap múlva már nevetve idézzük fel a gyerekes viselkedésünket.

Motiváció

Kivel ne esett volna meg, hogy hazaért egy délután a suliból, és nem volt kedve házit írni, ezért egész délután a telefonját nyomkodta?

Szerencsére a mi szobánk olyan, hogy ha nem is szeretünk tanulni, azért leülünk, és megcsináljuk, amit kell. Bevett szokásunk például, hogy szinte azonnal elővesszük a tanulnivalót, és túlesünk rajta, hogy utána tudjunk szórakozni még vacsoráig. Erre könnyű volt rászokni az első hónapokban, mert ha látjuk, hogy a másik nekikezd a házinak, egy idő után nekünk is elmegy a kedvünk az ágyon fetrengéstől.

Ugyanúgy motiválni tudjunk egymást például rendrakásra. Az egyik szobatársam elég kupis volt, mikor összekerültünk. Folyton késő estig halasztotta a bepakolást és szanaszét hagyta a cuccait. Aztán lassan, szinte észrevétlenül, de ezek a szokásai eltűntek, és év végére már hamarabb ágyban volt, mint mi.

Társaság

Ez a pont talán nem mindig igaz.

Ahogy az 5 dolog TAGben is írtam, nekem szükségem van minden nap egy kis magányra, amit néha nagyon nehéz megoldani egy kollégiumban. Persze minden emeleten vannak ilyen célra kialakított helyiségek, mint a tanulószoba, a tévé szoba, és a konyha is általában néptelen, de sokszor csak annyi kéne, hogy le tudjak ülni és kibámulni a fejemből anélkül, hogy valaki folyton beszélgetni próbálna velem, vagy hogy körbe tudjam táncolni a szobát a kedvenc számaimat énekelgetve anélkül, hogy totál hülyének néznének. (És most ne mondjátok, hogy ti nem szoktatok ilyeneket csinálni!)

Más napokon viszont nagyon jól jön, ha körülvesznek. Nem kell egyedül suliba mennem, egyedül reggeliznem, a szobatársam, aki ultraokos, segíthet a matekházimban, kibeszélhetjük a tanárokat és az iskolatársainkat, és bármikor kiruccanhatunk együtt a városba, ha ahhoz van kedvünk. Megvannak a belsős poénjaink, és történeteink, amiket elsüthetünk a suli folyosóján, ha összefutunk.

Az biztos, hogy örökre szóló barátság -, még azt is meg merem kockáztatni, hogy egyfajta testvériség - szövődik a szobatársak között.