CSAK EGY KORTYOT

2016. július 14.

Nyár eleje óta fogalmazódik bennem ez a bejegyzés, amit egy kissé túl személyesnek gondoltam ahhoz, hogy rögtön a blog indulásakor megosszak veletek, de úgy gondoltam, hogy - akárcsak a Súlytalanul kritikán belüli öngyilkosság/zaklatás témája - erről is beszélnünk kell, mert aktuális, és probléma is a korosztályomon belül.
A nyár kezdetén úgy alakult, hogy osztálykirándulás helyett bulit szerveztünk, amit egyik kedves osztálytársam szüleinek tanyáján tartottunk meg.
Természetesen "jó" osztályhoz méltóan kevesen voltunk, mert a többség megsértődött a szervezésen, vagy a meghívás utáni visszajelzés miatti vitán. De a dolognak pozitív oldala is volt, mert így kicsit barátságosabb, összetartóbb volt a társaság, de ebbe - őszintén szólva - sokunknak nehéz volt belerázódni, mert voltak olyan pillanatok, amikor klikkesedni kezdett mindenki, a szervező lányok eltűntek valamerre, a fiúk a nagyszájú lányokkal hülyéskedtek, a zűrösebbek a kert egy eldugott részén iszogattak, akik pedig nem tudtak hova csapódni, letelepedtek egy asztalhoz.
A bulit épp a magyar-izland meccs idejére rögzítették, ezért már viszonylag korán, hat órakor körbejártak a felespoharak.
Akkor még nem igazán foglalkozott vele senki, hogy vannak, akik nem isznak.
Vége lett a mérkőzésnek, és kitódultunk a kertbe, hogy táncoljunk, beszélgessünk, meg ellegyünk. Tízre kiderült, ki itta le magát, sokan elvonultak hányni a WC-be, vagy az erdőbe, és akkor merült fel az alkoholivás témája.
Én soha nem ittam még alkoholt, ha azt nem számítjuk, mikor véletlenül málnaszörp helyett a vörösbort sikerült meghúznom. Szilveszterkor gyerekpezsgőt iszom, ha rám tukmálják, de annak az ízét sem szeretem, szóval magamtól eszembe sem jutna kérni. Kóstoltam már az ízesített sört, de az sem jött be.
Édesapám alkoholista volt, mikor még együtt voltak anyukámmal. Ezt kevesen tudják, mert - természetesen - nem híresztelem, olyannyira, hogy még a legjobb barátaimnak sem beszélek erről.
Gyerekként felnőni egy olyan házban, amelyben nem tudtam melyik éjjel fog matt részegen hazaesni az apám, hogy mikor fogok arra kelni, hogy a szüleim ordítoznak, nem hazudok, borzalmas volt. Ezek a képek beleégtek az agyamba. Szemtől szemben láttam, hogy egy alapjában véve kedves ember, hogyan veszti el a kontrollt, hogyan válik olyanná, amilyen a legkevésbé sem akar lenni.
Emiatt megfogadtam -, habár sosem mondtam ki még magamban sem -, hogy nem fogok inni. Mert félek, hogy én sem tudom majd irányítani mindazt, ami önmagammá tesz.


Igyekszem a barátaimat is arra sarkallni, hogy ne igyák le magukat, tegyék, de mértékkel, mert tizenöt, tizenhat évesek vagyunk, a szervezetünk még fejlődik, és talán a korosztályomban egyedül én gondolom így, de szerintem nem kell alkoholizálnunk. Nem egészséges, egyrészt, másrészt, miért kéne nekem csak azért innom, hogy beilleszkedjek. A barátaim azért a barátaim, mert józanon bírnak, mert lehet velem beszélgetni, jó hallgatóság vagyok, tudok viccelődni. Ahhoz, hogy jó társaság legyek nincs szükségem alkoholra, és ha ezt észrevennék az osztálytársaim, ismerőseim, a kortársaim, mindenki sokkal boldogabb lenne.
Nem kellene másnap attól félni, hogy vajon mi történt hajnali egy és három között, hogy vajon miért sáros a lábam, miért van Snapchaten egy homályos kép rólam, és valami ismeretlenről.
Lehet, hogy ez szórakozás, az élet velejárója, esetleg a tini-lété, hogy ezt meg kell tapasztalni, de én ezt nem érzem életfeltételnek. Lehet, hogy csak túlságosan gyáva vagyok a rossz tapasztalataim miatt, vagy túl merev, mert enélkül ki sem lehet kapcsolni.
Én megtettem. Azon a bulin nem ittam egy korty alkoholt sem, és ugyanúgy tudtam táncolni, nevetni a többiekkel. Jól éreztem magam, néha jobban, mint azok, akik ittak.
Mert nem jobb másnap úgy ébredni, hogy emlékszel mindenre? Hogy a szád nem hányás, meg pia szagú? Hogy nem akar felrobbanni a fejed?
Talán, ha pár évvel idősebb leszek, ha már könnyebben állok hozzá a dologhoz, én is csatlakozom majd az ivós társasághoz. Ez még a jövő zenéje, és addig is próbálom nem izgatni magam ezen a dolgon, mert... ez van, így legalább ki tudom szűrni azokat az embereket, akik tényleg magamért szeretnek.
Az osztálytársaim, akik ott ültek velünk ennél a beszélgetésnél -, ahol a fentiek háromnegyede nem hangzott el, - nem akadtak fenn rajta, hogy nem iszom. Megkérdezték, keverjenek e egy vodka-narancsot, és amikor nemet mondtam, nem szóltak vissza, és ezt értékeltem. Igazán.
A tanulság az, hogy kérlek, ha bárki a társaságotokban, egy bulin, nem akar inni, kérdezzétek meg, hogy kér-e, de ne erőszakoljátok rá! Ne vonjátok kérdőre, mert biztos megvan az oka, még ha nem is ilyen mélyen gyökeredzik, mint nálam, hanem csak egyszerű hangulati kérdés!
Mindannyiunknak megvannak a történetei, amiket nem szívesen osztunk meg, még azokkal sem, akik a legközelebb állnak hozzánk, mert túl személyesek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése