FELTÉRKÉPEZÉS - ÉLNI A LEHETŐSÉGGEL

Mindig azt vallottam, hogy az élet egy lehetőség, amivel vagy így, vagy úgy, vagy épp sehogy sem élünk. 

A világot is valahogy úgy tudom elképzelni, mint valami rafinált masinát, amelyben minden emberi élet egy fogaskerék, amit mi magunk akaratunk szerint forgatunk erre-arra. Időnként összeakaszkodunk más fogaskerekekkel, súroljuk egymást és a távolból látunk másokat elsuhanni. A mi döntésünk tehát, hogyan alakítjuk az életünket, épp ezért sosem hittem a sorsban, ezáltal felsőbb hatalmakban sem, nevezzük azt Istennek, Allahnak, Jahvénak vagy Visnunak.

Persze ennek a gépezetnek vannak határai - a kontinens, az ország, a nemzetiség, a család, a generáció és még egy csomó minden más, amit lehet, hogy fel sem foghatunk -, ezeken belülre születünk de a falak mégis áttörhetőek - könnyen vagy nagyon-nagyon nehezen.

Mostanában sokat gondolkodtam az életen, többek közt körvonalazódott bennem ez a világfelfogás, és azt hiszem, tudatába kerültem az idő múlásának, és a halandóságomnak is. A napok hihetetlen gyorsasággal múlnak. Szeptemberben betöltöm a 17-et, és ha jobban belegondolok, onnan már csak egyetlen ugrás a 18. A jog szerinti felnőttség, legális alkoholizálás kezdete - nem mintha ezt ki akarnám használni. Aztán hopp! Belépek a két x-esek közé, és lassan elmúlik a fiatalság. Most biztosan rázod a fejed, ha idősebb vagy. Tudom, hogy 20 évesnek lenni nem a világ vége, engem mégis megijeszt ez a gyors, kontrollálhatatlan elmúlás.

Térjünk vissza a masinámra! Én ezt mindig egy alapjában véve vidám helynek láttam. Hiszen nézzétek csak meg lelkem rejtett zugát, az én kedves Tumblr-profilomat! Napsütés, boldog mosolyok, élmények, barátok, szerettek, színek, virágzó természet; akkor is láttam ezt a világban, amikor az enyémre éppen nem ezek voltak jellemzőek.  És inkább azt mondanám, legtöbbször nem ezek írják le az életem - persze nem panaszkodhatok -, de mindig láttam ezeket a lehetőségeket az életben. Csak sajnos sokszor nem használtam ki őket, és az idő múlásával ezt folyton megbánom.

Biztosan rátok is tört már az a fojtó érzés, hogy annyival több lehetne az életetek, nem az élmények minőségében, hanem mennyiségben gondolkodva. Mi lenne, ha nem néznél annyi sorozatot? Nem pazarolnál annyi időt fiktív karakterekről olvasva, akik élik az életüket? (Jaj, könyvmolyok, ne öljetek meg ezért!) Mi történne, ha nem félnél annyira az emberektől és az elutasítástól, és odamennél a kiszemeltedhez? Vagy legalább kedvesnek tűnő emberekhez, hogy barátokat gyűjts? Talán jobban is meg kellene mozgatnod a fogaskerekedet, hogy felfedezd a gépezetet. Olyan nagy megerőltetés lenne tenni valamit?

Vannak olyan napok, mikor egyszerűen kibukok tanóra előtt, hogy várni kell a tanárra. Már megint csak várakozunk, hogy elkezdődjön az óra, aztán vége legyen, ahogy a napnak, aztán a következőnek, és a hétnek, az évnek, a giminek és jöjjön valami jobb, érdekesebb, izgalmasabb, de vannak időszakok, amikor érzem a mozgást. Elmegyek bulizni, biciklizni, enni a barátokkal, görkorizni, shoppingolni, buszozok, programokat szervezek; máskor viszont begubózom otthon, sorozatot nézek, a fotelemből chatelek a barátaimmal, videókat nézek YouTube-on, vagy nonstop fülhallgatóval mászkálok. Egy kis szociálódás irányába mozduló törekvésemet egy visszalépés követ az introvertáltság felé.

Kifogás lenne azt mondani, hogy ilyen vagyok? Mert én már kezdem azt érezni. Hiszen az én kezemben a gyeplő, és a fejemben van az elképzelés, akkor meg miért nem tudom úgy irányítani a dolgokat, ahogy szeretném?

Ha ezt az egészet egy magasabb szintre emeljük a gondolatainkban (, amit én megtettem), valahogy kilyukadunk a szokásos felálláshoz: semmit nem érünk el az életben, csak elpazaroljuk egyik napunkat a másik után. Nincs miért élnünk. Megalapítunk egy családot, és ha kellő szerencsénk van, nyolcvan évesen élvezhetjük, ahogy a kis lurkók a lábunk körül rohangálnak, miközben az időjárásról panaszkodunk. De ha magunkba nézünk, biztosan találunk valami álmot, amit megvalósítanánk, valamit, ami miatt az egész család emlegetne. "Emlékszel, a nagyira, aki megmászta a Mont Everestet? Nos, nem jutott fel a tetejére, de a feléig igen, és ez már több, mint amit mások valaha tettek, nem igaz?" Az unokák valószínűleg a merész, rettenthetetlen nagyiként emlékeznének rád.

Mi tart vissza attól, hogy megvalósítsd az álmaidat?

Lehet, hogy a hiba a fejlődésben, a civilizációban rejlik. Régebben az emberek sokkal jobban tűrték a nehézségeket. Hiszen gondoljunk csak bele: a középkorban borzalmas higiénia uralkodott, és a járványokban rengetegen életüket vesztették; az emberek hozzászoktak a halál folytonos jelenlétéhez, egy olyan világban semmi sem volt könnyű, így hát megdolgoztak/megküzdöttek azért, amit akartak. Kolumbusz nekivágott egy embertpróbáló útnak, és a kor legnagyobb felfedezését tette valószínűleg az álmait is felülmúlva.

A mai emberek viszont teljesen megváltoztak. Elkényelmesedtünk, bizonyos értelemben. Viszont más értékeket is tartunk fontosnak: család, boldog gyerekkor, karrier, egészség. Annak ellenére, hogy manapság önzők vagyunk (nem rossz értelemben), szorgalmasak és szeretünk kikapcsolódni, csak kevesen jutunk el az álmaink megvalósításához.

De mit tehetünk, hogy úgy éljük az életünket, hogy az valóban számítson? Ha nem is minden nap az emberiségért, de legalább magunk miatt teljen hasznosan. Küzdjünk, lépjünk ki a komfortzónánkból, vessük le a félelmeinket, amik visszatartanak! Ez mind szép és jó, de hogy ültessük át ezeket a tanításokat a való életbe, a gyakorlatba?

Tavaly szeptemberben megpróbáltam Bullet Journalt vezetni, de csúfosan belebuktam. Oké, volt a dolog mögött egy kis lustaság is, de legfőképp az zavart, hogy engem nagyon stresszel, ha tudom, hogy ezt meg ezt ekkor és akkor kell megcsinálnom. Mintha nem tudnám fejben tartani! Mintha egy csepp szabadságom sem lenne! Bár a történethez hozzátartozik, hogy nem egy halogatós típus vagyok, suli után szinte első dolgom leülni és megírni a házit.

A minap eldöntöttem, hogy minden nap fogok legalább egy értelmes dolgot csinálni, azon kívül, hogy tengek-fengek, szóval ma hímeztem egy kicsit, megírtam ezt a bejegyzést és ennyi. Több, mintha csak lézengtem volna, de még mindig jóval kevesebb, mint amit valójában szeretnék csinálni. És hogy mi lenne az?

Nos, arról egy egész listát tudnék írni. (Micsoda irónia!)

Ti hogyan látjátok a világot? Van valami elméletetek a világ működéséről? (Magyarán szólva: miben hisztek? Mik az álmaitok? Éreztétek már, hogy csak cél nélkül lézengtek a világban? Mit tesztek ez ellen?