FELTÉRKÉPEZÉS - KIHÍVÁS

2017. február 11.
2017, a feltérképezés éve.
Így neveztem el, miután egy hónap alatt annyi élményben és újdonságban volt részem, és annyit változott a világról alkotott képem, hogy úgy éreztem - tudat alatt -, ideje újrarajzolni a térképemet az élethez, és elindítani ezt a bejegyzéssorozatot, amiben személyes dolgokról írok nektek. Őszintén nagyon nincs is semmilyen ötletem arra nézve, miről kellene írnom, ha nem magamról. Egyszerűen annyira sok gondolat motoszkál mostanában a fejemben, hogy lehetetlen arra koncentrálnom, hogy milyen könyvet/sorozatot kritizáljak szét. A plusz a dologban, hogy úgy érzem, tudnék segíteni nektek. Nem tudom nektek megmondani, kik vagytok, mi értelme az életeteknek, de talán leírhatom a hibáimat, a próbálkozásaimat, az utamat, és az erre tévedők talán tanulhatnak belőle.
Ti is feltérképezhetitek velem a világot.



A tinédzsereknek van ez a szuperképessége -, ami talán kicsit kevésbé szuper -, hogy rövid időn belül nagy változásokat tudnak eszközölni, akár az érzelmeikről, akár saját ízlésükről van szó. Hogy ez jó dolog, vagy sem, a vélemények eltérőek lehetnek. A szüleink, tanáraink és nagyjából az összes felnőtt csak értetlenül állhat a dolog előtt, mi, akik pedig éppen átéljük, vagy csak szenvedünk miatta, mert ezt a folyamatot egy rossz esemény is kiválthatja, vagy úgy vágunk bele, mint egy nagy kalandba.
Azt hiszem, én az utóbbi csoportot erősítem.

Sosem voltam az a lány, aki elégedetlen magával, önbizalomhiányos, és ezt a többiek orra alá is dörgöli folyton. Úgy érzem, nem birtokoltam, és még most sem birtoklok mindent, ami ahhoz kell, hogy úgy sétáljak végig a folyosón, mint aki tisztában van mindennel, teljesen uralja az életét, és a mellkasa dagad a büszkeségtől, de azok számára, akik nap mint nap látnak, és legfőképp a saját szememben, úgy nyíltam ki, mint egy virág.

Az első kihívás talán a legnagyobb félelmem volt, több szempontból is.
Pár éve átverekedtem magam egy gyenge, de mégis érezhető hipochondrián (Ez azt jelenti, hogy betegesen azt hittem, hogy beteg vagyok. Ha fájt a fejem, agydaganatra tippeltem, ha valami új ételt, italt ittam, vagy akár csak máshol ettem, nem otthon, beképzeltem, hogy felfordul a gyomrom, és akaratlanul émelyegtem, rossz kedvem lett. Paranoia, szorongás, gyakori halálfélelem - ezek mind jellemzik ezt a betegséget.), ami néha még ma is érezteti a hatását. Ezért is voltam olyan ideges, mikor meghívtak egy buliba, és elhatároztam, hogy inni fogok. Már a gondolatától is előre rettegtem, és rosszul voltam, de tudtam, hogy képes vagyok leküzdeni ezt a félelmet, és akkor búcsút inthetek még a hipochondria árnyékának is.
Azonban más is volt a háttérben, amiért nem akartam alkoholt inni. Apukám sokáig alkoholista volt. Abban az időben, mikor még a szüleim együtt voltak. Láttam, ahogy egy alapjában véve kedves, odaadó ember kifordul önmagából, és agresszív lesz. Rossz példa volt előttem, ami rányomta a bélyegét a személyiségemre, akármennyire fogadkoztam a szüleim válásakor, hogy ez nem fog megváltoztatni. Így nem csak egy pszichés gubanctól, de egy múltbeli sérelemtől is meg kellett szabadulnom, ami nehezebb, mint amilyennek hangzik.
Ezt az előre el nem tervezett személyes kis kihívást sikerült is teljesíteni. Kísérleteztem likőrrel, borral és boroskólával is. Végül az utóbbi bizonyult a legfinomabbnak, és bár nem rúgtam be tőle, ami nem is volt célom, jócskán segített abban, hogy lerázzam a gátlásaimat. És ehhez a felszabadult érzéshez könnyen hozzá tudnék szokni.

A második kihívás teljesítéséhez a barátaim tudat alatti inspirálása vezetett, itt legfőképp arra gondolok, hogy egy jó barátom bevallotta, hogy meleg. Azt hiszem, az életben kevés olyan pillanat van, mint az volt. Mi ketten sosem álltunk olyan közel egymáshoz, és épp ez vezetett rá arra, hogy ennek ellenére mennyire megbízik bennem, mert ő maga mondta el, ami számomra fantasztikus érzés volt, és arra, hogy mennyi bátor ember vesz körül engem. Elmondta, hogy nagyon fél, hogy mások hogyan reagálnak erre, hogy mennyire rosszul érzi magát ebben a patthelyzetben, amibe önmaga eltitkolásával került.
Valamilyen szinten azonosulni tudtam az érzéseivel, hiszen már korábban rájöttem, mennyi apró, mégis számomra meghatározó dolog van, amit nem mondok el, még a legközelebbi barátaimnak sem. Például ez a blog is egy olyan szelete az életemnek, amiről senki sem tud, mégis rengeteg gondolatomat lefoglalja, és rengeteget hozzátesz a személyiségemhez, de ott volt a családom is, amiről nem szerettem sokat beszélni, mert minden ahhoz a naphoz kapcsolódott, amikor szétesett a világom a válás miatt. Ez nem a legkönnyedebb kávé fölötti csevegés lett volna, én pedig sosem voltam olyan beszédes.
Mégis, egyik nap az iskolából a koli felé menet elmeséltem mindent az egyik legjobb barátnőmnek. Számomra az egész olyan volt, mint egy coming out - persze az egész egy teljesen más kontextusban -, hiszen nagyon régóta őriztem már ezeket a titkokat, nagyon féltem, hogy nem csak rólam, de a családomról is megváltozik a barátnőm véleménye.
A félelmeim ellenére igazán jól fogadta a dolgot, megértő volt, meghallgatott, kérdezett és megpróbált segíteni, amit nagyon-nagyon értékeltem. Biztosítva lettem róla, hogy ő mindig ott lesz nekem.


A harmadik változás volt a legkönnyebb, legjelentéktelenebb, mégis a leglátványosabb. Ehhez tudnotok kell, hogy a családom hajlamos felfújni a dolgokat, még az olyanokat is, ha felkötöm a hajam (, ami azért nem olyan gyakori), az ilyen helyzeteket pedig jobb szeretem. Nem is előre eltervezett kihívás volt, vagy olyan változás, amivel formálni akartam magam, egyszerűen csak felkeltem egyik reggel, és kirúzsoztam magam.
Olyan kis semmiségnek hangzik, mégis egy visszahúzódó lány, ajkán vörös rúzzsal... ez feltűnt az osztálytársaimnak. Halomszámra hallgattam a dicséreteket aznap, úgy éreztem, igen, itt vagyok, jól érzem magam abban a bőrben, amiben vagyok, és ha nem tetszik valakinek, az már nem az én dolgom.

Hogy mi lesz a következő akadály, amit átugrok, már régóta motoszkál a fejemben, de ez egy hosszabb folyamat lesz, ami talán kudarcba fullad. Én pedig kevés dolgot utálok jobban a kudarcnál, ezért nem merem kőbe vésni a tervem. Ez ellen a spontaneitás is szól, ami megkímélt a határidők nyomásától, és attól a fura érzéstől, ami például akkor kerül elő, mikor a barátainknak bizonygatjuk, hogy énekesek akarunk lenni, egy év múlva viszont gőzerővel érdeklődünk a bölcsész szak iránt.

Így a végén, mindennek fényében remélem, levonod a magad tanulságát. Az enyém mindenképpen ez: rengeteg élménytől fosztod meg magad, ha félsz.
Nem akarok hegyibeszédet tartani arról, mi mindenről maradsz le. Csak annyit, hogy gondolj a "mi lett volna, ha..." kezdetű mondatra, arra, hányszor fut át a fejeden. Aztán képzeld azt, hogy mindent megteszel, amit akarsz. Milyen lenne a világ, ahol mindenki önmaga? Ha táncra perdülnénk a folyosón, ha meghalljuk a kedvenc zenénk a sulirádióban. Ha fiú-lány őszintén beszélnének az érzéseikről. Ha nevetnénk, ha akarunk. Ha sírnánk, ha akarunk. Ha felvennénk a rózsaszín, flamingómintás ingünket, és felhúznánk a gumicsizmánk, amit szeretünk. Ha leszarnánk, mit gondolnak rólunk, és ahelyett, hogy listát írnánk a blogunkra (, amiről senki nem tud) arról, hogy mi mindent szeretnénk tenni, csak kitörölnénk a piszkozatot, és egyszerűen megvalósítanánk.
Talán egyszer mindez nem lesz titok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése