VÉGIGNÉZTEM: STRANGER THINGS 1. ÉVAD

Bloggeres körökben még nem igazán találkoztam erről a sorozatról szóló posztokkal, annak ellenére, hogy már tényleg mindenhol tombol a láz, de lehet, hogy csak az én figyelmemet kerülték el ezek a cikkek. Mindenesetre úgy gondoltam, sok gondolkodás, érlelgetés után ma bemutatom nektek mitől döglik a légy, avagy milyen a tökéletes sorozat. Merthogy ezt a bejegyzést inkább a rajongásom szülte, mint a kritizálás iránti vágyam.

De mielőtt belevágnánk, egy nagyon-nagyon fontos közlemény: remélem nem felejtettétek el, hogy nemsokára READATHON! Kicsit változtattam a szabályokon, nem feltétlenül muszáj holnap nekikezdeni, a lényeg, hogy a hétvégén valamelyik időpontban elvégezzétek, remélem, így jobban a szabadidőtökhöz tudjátok majd igazítani. (Én remélhetőleg maradok az eredeti időpontnál, vagyis hogy holnap - 4-én - reggel kezdem.)

• 
  

A Stranger Things egy Netflixes sorozat, amit a Duffer testvérek rendeztek, témája sci-fi és horror. Az első évad 2016-ban kezdődött el, és 8 részből áll. A történet a 80-as évek Amerikájában játszódik, egy kisvárosban, Hawkinsban aminek a közelében egy titkos laboratórium működik. Ez a labor "világunkkal párhuzamos univerzummal" (Upside-Down) létesít kapcsolatot, amin keresztül kieresztenek egy veszélyes, vérszomjas lényt. Amikor ez a szörny elrabol egy kisfiút, kétségbeesett édesanyja a rendőrség segítségével, a fiú testvére és barátai (Mike, Duncan és Lucas) a keresésére indulnak. Közben feltűnik egy lány, Eleven, aki képes a pszichokinézisre.

A történet hihetetlenül izgalmas és szerintem egyedi. A történések megfelelő időben történnek, nem sietik el a dolgokat, de nem is unjuk el magunkat.

Mind a szereplőgárda, mind az őket alakító színészek csodálatos munkát végeztek ezért. Ilyenekre nem nagyon szoktam kitérni egy-egy kritika alkalmával, mert laikus nézőként nekem csak akkor tűnne fel, hogy egy borzalmas színészt látok, ha az úgy viselkedik a képernyőn, mint Kristen Stewart a Twilightban (elnézést a rajongóktól, de komolyan). Ebben a sorozatban viszont meg kell jegyeznem, hogy minden a helyén volt, már ami a színjátszást illeti (nem mintha másban hiány lenne, de ezt még később), nem éreztem, hogy bárki is túljátszotta volna a szerepét, vagy túl érzelemmentes lett volna. Ez azért is hatalmas piros pont a sorozatnak, mert főként gyerekszínészekkel dolgoztak. Duncan, az eltűnt Will egyik barátja pöszeségével nagyon gyorsan belelopta magát a nézők szívébe, csakúgy mint Mike-ot és Lucast, ezeket az eleven, intelligens kissrácokat.

Ejtenünk kell pár szót Will édesanyjáról, Joyce-ról is, aki egy hihetetlenül erős, kitartó asszony, nagyon megkedveltem a karakterét. Ő bármit megtenne a fiáért, és nem érdekli, hogy senki nem hisz neki. A sorozat folyamán nem egyszer derült ki, mennyire jó anya is igazából. Igyekezett nem elhanyagolni másik fiát, és amikor Elevennek szüksége volt az anyai szeretetre, ő ott volt, és feltétel nélkül szárnya alá vette a kislányt. 

Nekem külön tetszett Nancy, Mike nővérének története a sorozatban, mert számomra könnyű volt vele azonosulni, lévén korban közelebb áll hozzám, mint a tizenkét éves Will és barátai. Nancy szerelme így az egyes epizódokat színesítette.

Rengeteg szereplőről lehetne még itt szót ejteni, például Hopper rendőrfőnökről, Will bátyjáról, Mike szüleiről, vagy Eleven papájáról, de nagyon hosszú lenne már ez a poszt, mire a végére érnék, és egyébként sem találnék semmi kivetnivalót egyikükben sem.

A látványban érződött, mekkora gondot fordítottak rá az ezért felelős szakemberek. Fantasztikus munkát végeztek a világítással, ruhákkal és díszlettel, és arról se feledkezzünk meg, hogy a lény animálását ügyesen vitelezték ki. Borzongtunk mikor kellett, és nevettünk, amikor lehetett.

A synthwave zene, ami jellemző volt a 80-as évekre megér egy egész misét. Pontosan illik a történet hangulatához, egészen megszerettem az elektronikus, videójátékokat és rajzfilmeket idéző hangzást. Dobok is ide nektek egy linket a soundtrackről!

A kedvenc jeleneteim a kezdőjelenet, mikor Will és barátai Dungeons&Dragonst játszanak, és mikor Jonathan és Nancy lőni tanulnak.

Összességében ez egy izgalmas, látványos sorozat, amit nem csak a sci-fi és horror szerelmesei, de a drámákat, vagy romantikusokat kedvelő egyének is megtalálhatják benne a maguk kedvenceit. A történet izgalma nem fog hagyni aludni, sem az epizódok közben, sem este. A karakterek alaposan kidolgozottak, legtöbbjüket lehet szeretni, de van, akit utálni is. A zene, a látvány, és maga a történet szobrot állít a 80-as évek filmjei, videójátékai és stílusa előtt, ami miatt garantált az eziránti imádat.

Én abszolút ajánlom, ha felkeltette az érdeklődéseteket, kukkantsatok bele még a második évad előtt, merthogy az is lesz - a rajongók nagy örömére -, a Stranger Things tovább szárnyal, reméljük az ég felé, és nem kezd zuhanórepülésbe, bár szerintem ez majdhogynem lehetetlen.

Ha engem kérdeztek az sincs sokra, hogy elkészítsék a szinkront, és valamelyik pénzes adó még többet szakítson vele, de én ajánlanám az eredeti szinkront, ami nem csak az angoltudásotokat fejleszti, de Duncan hangjáért minden megéri.

A sorozat első 8 perce: