VÉGIGNÉZTEM: EYEWITNESS

Mostanában késztetést érzek, hogy ilyen minisorozatokat nézzek, amik kizárólag egy évadból állnak. Szerintem kinőttem az olyan végeláthatatlanul folyó-nyúló sorozatokból, mint a Pretty Little Liars, a Teen Wolf vagy a Vámpírnaplók. Ezért tudat alatt egyre több ilyen "pár" részes szériába kezdtem.

Az Eyewitnessről talán a Tumblr-ön hallottam először -, és szerintem utoljára -, de ezt nem is csodálom, hiszen ez egy bizonyos közönséget vesz célba, tekintve, hogy krimi és két meleg srác a főszereplő.
A kritika egyébként rövid lett és spoiler mentes, szóval olvassátok nyugodtan.

A cselekmény egy gyilkossági ügyről szól, amiben három embert lőnek le. A történteknek szemtanúja lesz két tinédzserfiú, akik látják, ahogyan ez a három férfi kiszed a csomagtartóból egy embert, aki végül lelövi fogvatartóit. A fiúk csak úgy tudnak megmenekülni az elől, hogy ők is golyóval a fejükben végezzék, ha leütik a gyilkost, és elmenekülnek. Lucas és Philip nem szólnak a rendőrségnek az esetről, mert titokban akarják tartani a kapcsolatukat, ezzel megnehezítve a nyomozók munkáját. Eközben drogbotrány, család, szerelem, gyilkosság, a másság elfogadása és lelki traumák színesítik a részeket.

Az Eyewitnessnek egyébként kis háttértörténete is van, hiszen egy norvég krimisorozaton alapul az Øyevitne-n (Szemtanúk). A cselekmény gyakorlatilag egy és ugyanaz, csak a szereplőket váltották le, szóval a miértjét a dolognak én sem értem. Lehet, hogy majd azt is megnézem egyszer, ha unatkozom, de egyenlőre ennyi krimi elég volt, mert akkora rajongója ezért nem vagyok a témának.
A sorozat a kezdetektől fogva nagyon izgalmas, a nézők gyakorlatilag tűkön ülve várják, hogy a szálak összefussanak, és lelepleződjön a gyilkos. Kicsit ideges is voltam már, hogy az FBI és a helyi rendőrség is csak ül a seggén, míg ellenőrizhették volna hamarabb, vajon honnan rabolták el az emberünket, vagy kereshettek volna több hajszálat a csomagtartóban (többet nem mondok, mert spoiler free kritikát akartam), így ezeket a "plusz erőfeszítést" igénylő nyomozgatásokat hiányoltam, de végül is nem egy Castle-ről, vagy NCIS-ről van szó. Aminek viszont örültem, hogy bár fordulatos volt, szerintem fele-fele arányban hangsúlyt fektetett a szereplők lelki világára is, és az LBTQ+ témával egy új kontextusba helyezte a krimit. Mégis szerintem pont a gyilkos személyiségéből tudtunk meg a legkevesebbet, annak ellenére, hogy az ő személyének lett volna a legtöbb mondanivalója. Így mintha mindenki másnál tisztába kerültünk volna az érzéseivel, nála csak a felszínt kapargattuk, és egy-két elejtett mondat akarta közölni velünk, egy ember hogyan kerülhet ilyen helyzetbe.
A főszereplőinket, Philipet és Lucast nagyon kedveltem. Annak ellenére, hogy Lucas néha hogy felhúzott a baromságaival, az esete példaként szolgálhat más hasonló helyzetű embereknek, akik mások miatt nem akarják elfogadni magukat, és ezzel magukat fosztják meg a boldogságtól. Szerintem már ezért a mondanivalóért megéri megnézni ezt a 10 részt, mert nem szájbarágósan adja elő, hanem egyszerűen közli, hogy Lucas ilyen, és ennyi.
Philip az a szürke kisegér-szereplő, akinek mégiscsak szurkolunk, mert hihetetlen sok szeretet van benne, okos és shippeljük Lucassal, mert a ragaszkodása édessé tette az érzéseinket a kapcsolatuk iránt.

A másik karakter, akit bírtam, az Tony volt, Helen, a sheriff társa. Egy igazi zöldfülű rendőr, aki gyermekes lelkesedéssel fogadja, hogy gyilkosság történt a kisvárosban, és ezzel olyan humort visz az egyébként komoly sorozatba, amit csak kevés helyen láttam. Annyira tetszett ez a megoldás!
A hangulatot szerintem tökéletesen "norvégiasították", nagyon szürke, nagyon komor, ami eleinte zavarta is a szemem, de lassan belerázódtam, hogy ez már csak ilyen lesz. A zene és a rendezői munka is rendben volt, mindkettő olyan semmilyen volt, és míg az előbbinél ez inkább bók, amiért nem a legmenőbb slágereket rakták aláfestő zenének, addig az utóbbinál ez inkább egy kis kritika, mert bár a sorozat nézése közben elvesztem a világban, azért ez mégsem volt olyan hű, de jó. (Lehet, hogy a Skam utáni szívfájdalmam mondatja ezt velem, mert ott a rendező több mint jó munkát végzett, és ez volt az első széria, amit a Skam után néztem.) Fun fact: a Twilight rendezője készítette ezt a sorozatot, amit csak azután tudtam meg, hogy ezt leírtam. Ez egyébként megmagyarázza azt a nordic hangulatot, ami a Twilight-ot is jellemezte. (Bár ez a sorozat sokkal jobbra sikeredett.)
Második évad nem várható szerencsére, hiszen a gyilkosság megoldódott, a magánéleti problémák rendeződtek, kérdések pedig nem maradtak megválaszolatlanul. Nem tudom, tudatosan rendezték-e ilyen kerekre a történetet, mert tudták, hogy el fogják kaszálni, vagy eleve egy évadosra tervezték-e, de szerintem a lépés így jött ki tökéletesen - a szereplők hiányozni fognak, de egy második évad biztosan nem.
Minden kis hibája ellenére ajánlom megnézésre, ha így nyár vége felé egy délután unatkoztok, én is egy délután-este-éjszaka alatt megnéztem, és be kell valljam, ez a kedvenc módom, hogy belevágjak egy sorozatba: a bedarálás. Mondjuk lehet, hogy egy-két részlet így kiesett, de olyan érzelmi hullámvasútként éltem meg ezt a 10 részt, hogy most kicsit nehéz volt akkora hatalmas ellentmondások nélkül írni az élményről.