Feltérképezés - Hiba a gépezetben

Az egész poszt elsődleges célja az lett volna, hogy közöljem: rossz emberismerő vagyok. Aztán elkalandoztam - mint mindig -, és egy random monológ jött létre a hibáimról, a nyomásról, elvárásokról és arról, miért nem volt poszt olyan sokáig. Egy tökéletes káosz.

A legtöbb napon nem hiszek az egész találd meg magad szarságban. De gyakran megfordul a fejemben, hogy ki lennék egyes körülmények és múltbéli események nélkül. Ez amolyan hipotetikus, paradox kérdés: ki lennék, ha nem én lennék?
Borzasztóan sokat foglalkozom ezzel. Komolyan, ha tudnátok... Talán hazudok is, amikor azt mondom, nem hiszek önmagunk megkeresésében, de lehet, hogy csak azért vagyok bizonytalan magammal kapcsolatban, mert minden fontos személyiségjegyemre, vagy ha úgy vesszük, jellemhibámra -, amiket akár kifejezetten tipikusnak is nevezhetnénk - egy hozzám közel álló személy mutatott rá. Vagy esetleg személyiségteszt.
Hogy mi az oka mindennek?
Borzalmas emberismerő vagyok.
Egyetlen emberi tulajdonság (, amire a legjobb barátnőm hívta fel a figyelmemet), ami úgy tűnik, az alapja az egész személyiségemnek és gondolkodásomnak. Az, hogy nem igazodom ki az embereken azt is magával vonzza, hogy magamat sem tudom kiismerni. A jelek pedig a következők: naivan állok hozzá emberekhez, ha pedig kiderül, hogy mégsem olyan jók, mint ahogyan én azt feltételeztem, egyszerűen úgy csinálok, mint akit nem foglalkoztat a dolog, mert "van elég bajom, nem is érdekel, hogy xy mit csinál az életével". Ez gyakorlatilag, ha nem is szó szerint, de többször elhagyta a számat az egyik szobatársammal kapcsolatban, akinek volt egy időszaka, amikor irtó nagy hülyeségeket csinált.

Azt hiszem, teljesen kiismerhetetlen vagyok, nem mindenkinek nyílok meg, de mi van, ha mindez azért van, mert én nem ismerem magam? Ez pedig kétségbe von mindent. Hogy nem vagyok introvertált, hogy nem vagyok kritikus, hogy nem vagyok nyitott.

De ezek a kételyek nem csak rám irányulnak, hanem azokra is, akikkel életemben itt-ott érintkezek. Honnan tudjam, hogy kiben bízhatok, ha nem látok a saját naivitásomtól? Az utóbbi hetekben ott motoszkált az agyam hátuljában akárhányszor egy új emberrel találkoztam, hogy félre fogom ismerni akármit is teszek. Azt kívántam ilyenkor, bárcsak valaki megmondaná nekem, milyen ember a beszélgetőpartnerem, megbízhatok-e benne, alakíthatok-e ki barátságot vagy szeretné-e egyáltalán ezt a másik. Ezért gondolom, hogy ha jó emberismerő vagy, megtalálod azokat, akik igazán közeli barátaid lesznek és sosem fognak szarban hagyni.

Tehát bizonyos szinten ennek a képességnek a hiánya okozza, hogy introvertált vagyok, és sok rosszul végződő barátság romjai felett kellett túllépnem. Ott volt például általános iskolás jó barátnőm, aki rossz irányba fordult - értsétek úgy, hogy füvezik, cigizik és iszik. Mai napig tartom azt az álláspontot, hogy egy nagyon okos lány, aki Fahrenheit 451-et, Állatfarmot, Coelhot olvas és megvan a magához való esze. Még most pár hete is találkoztam vele, és amikor mesélt ezekről a dolgairól, nehezen engedtem el a gondolatot, hogy ő az a hetedikes kislány, aki megszerettette velem a blink-182-t és akivel annyi automatás forró csokit ittam, hogy nem győztem aprót kérni a szüleimtől. A másik barátnőmet szintén általánosból ismerem, és a gimiben is osztálytársak lettünk. Három éve, mióta középsuliba járunk, az agyamra megy. Az a fajta, aki panaszkodik, kifogásokat keres, de semmit nem csinál az ügy érdekében, aztán fut hozzám, hogy hadd fotózza már le a házimat, mert bla bla bla... És majdhogynem neki áll feljebb, mikor ki kell mondania, hogy köszönöm. De gyakran még ma is védem más barátaim előtt, mert ha beismerném, azt jelentené, hogy szembe kell néznem vele, hogy megmondjam neki: megkeseríti az életem. A volt szobatársamról már ne is beszéljünk - ő volt mellém az abszolút jackpot: ő jól színészkedett, én meg jól bedőltem az árulkodó jelek ellenére.
Mióta rávilágítottak a hibámra nem mondom, hogy bizalmatlan lettem, de mindig elgondolkozom egy-egy beszélgetésen vagy megnyilvánuláson - még ha csak utólag is. De könnyen megeshet, hogy elsiklok dolgok felett. Nem akarok kihasználható lenni, és célpontot csinálni a szívemből, ugyanakkor szeretnék hinni a jóban és nem akarom elzárni magamat mások elől félelmemben.
És ezután beszéljünk még arról, hogy alkossak szereplőket a történeteimhez? Jobban kéne őket ismernem, mint a kisujjamat, mégsem vagyok benne biztos, hogy ez sikerülhet.

Apukám és anya barátja is megjegyezte már, hogy nagyon meg akarok felelni az elvárásoknak. Egyes dolgokban ez motivál, máskor pedig annyira koncentrálok, hogy jól süljön el a dolog, hogy már csak azért is elrontom, és nem is lepődök meg rajta. Nem tudom, hogy ez a maximalizmus miből fakad, de az biztos, hogy a körülöttem lévők csak táplálják.
Anya elvárja, hogy amikor otthon vagyok, csevegjek vele, pedig tudja, hogy utálok feleslegesen beszélni és nem tudok kibírni egy hetet úgy, hogy annak öt napján másik három lánnyal vagyok összezárva egy szobába, a fennmaradó kettőn meg a nővéremmel a közös háló miatt, és emellett még ott is ülök mellette a konyhában hétvégente, hogy az időjárásról csevegjünk. (Kövezzetek meg, de amikor a koliban vagyok, minden nap felhívom és mindent elmesélek neki, azon kívül a hazaúton max annyi történik, hogy túl hideget csinál a légkondi a buszon. És tudom, tudom, hogy addig töltsünk időt a szeretteinkkel, amíg köztünk vannak, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni ennyi szociális interakciót - még a családom körében sem. A vele való kapcsolatom ráadásul menthetetlenül megtört a válásnál, ezzel én tisztában vagyok, csak nem merem megmondani neki.)
A családban én vagyok a jó gyerek, az okos, a szorgalmas, a segítőkész, az érzékeny, akinek nagy céljai vannak és tudják, hogy el fogom érni őket. Bennük semmi kétség sincs. Csak kicsit gáz, hogy miközben rám jön a teljesítmény nyomása, addig a nővéremtől elvárják, hogy megbukjon a vizsgáin.
A barátaim és az osztálytársaim sem kímélnek, akárhányszor megyek be úgy reggel a suliba, hogy én ezt nem bírom, egy nagy adag kakikupac az egész és szétstresszelem magam, csak legyintenek, hogy nekem úgy is sikerülni fog minden. Mert ötösnél rosszabbat nem írhatok. Khmm, ki írja a legrosszabb matek dogákat a csoportban?
De én nem akadhatok ki, nem lehetek idegroncs, mert felesleges figyelemfelkeltési akciónak nyilvánítják, ha kiteregetem a szennyest.
Persze ezek a dolgok nem más hibájából születnek. Hiszen könnyen lehetne változtatni például az iskolához való hozzáállásomon, de nem teszem. Szeretek jó tanuló lenni, mert nem csak hátrányai vannak: szeretem, amikor tudom, hogy jogosan jár nekem dicséret. A család, a barátok, az iskolatársak csak táplálják ezt a szükségletet. Egyszerűen csak nehéz ilyen nyomás alatt lenni, és néha csupán egy kis megértést várok mindenkitől, hogy azért vagyok ideges, mert többet kell teljesíteni az iskolában, vagy azért akarok kicsit elvonulni a szobámba, mert egyedül akarok lenni, és nem azért, mert bárkire is haragszom.
Valószínűleg ez a sok elvárás és a saját maximalizmusom vezetett ahhoz, hogy elegem lett a GinnEase-ből is. Korábban is volt már, hogy úgy éreztem, eltávolodott tőlem a blog stílusa, de most olyan erős volt ez az érzés, hogy képtelen voltam befejezni a bejegyzéseket, amiket elkezdtem, és a kollázsokat, amiket tényleg nagyon szívesen készítettem. Furcsa, de őszintén szólva undorodtam már attól, amit láttam, mikor megnyitottam a blogot, hogy kommentekre és chates üzenetekre válaszoljak. Azt láttam, amit mások látni akartak és amit én láttatni akartam: életvidám, kreatív lány vagyok, aki odavan a növényekért (, mert hát környezetvédelem, hahó). De most inkább úgy éreztem, kell valami egyszerűbb, "monokróm", hogy több tér jusson a változásnak és a gondolatoknak, amiket itt a blogon különösen fontosnak tartok.

Lényeg a lényeg: mindig van valami a felszín alatt. A jó tanuló lehet belül idegroncs, a füves a szórakozóhely előtt lehet egy értelmes lány. Az embereknek meg inkább azon kéne igyekezniük, hogy megismerjék magukat ahelyett, hogy meg akarnának keresni egy másik személyiséget magukban. Biztos van még valami más okosság is, ami most nem jut eszembe, majd csak a publikálás után, de szerintem nem kell a szátokba rágnom mindent.

Rengeteg kérdésem van, beszélgessünk!

Ti milyen embert láttok a bejegyzéseim alapján? Hagyjátok a kedves, okos stb. jelzőket! Ássatok a mélyére, és legyetek kegyetlenül őszinték! Nektek milyen hibáitok vannak? És hogy tetszik az új külső? Még nem tökéletes, de rajta vagyok (tudjátok, maximalizmus meg egyéb finomságok).

fotó: richard robin flickr