CSAK EGY SLUKKOT

A szülinapom előtti estén volt szerencsém (?) kipróbálni a cigit.

Szerintem már rájöhettetek, hogy nem az a típus vagyok, aki egyfelől gondolkodás nélkül cselekszik, másrész nem szeretek -, és úgy gondolom, nem is szoktam - beállni a többiek mögé a sorba. Így nagyon sokat gondolkodtam ezen az egyszerű kis cselekedeten, amit a kortársaim már rendszeresen folytatnak.
Azt előre leszögezném, hogy senkit nem akarok megbántani, vagy elítélni olyanokat, akiket nem ismerek, olyan indokok miatt, amiket szintén nem ismerhetek. Egyszerűen szerettem volna az ezzel kapcsolatos gondolatokat kiírni magamból, csakúgy mint az alkohollal kapcsolatban (Csak egy kortyot című bejegyzésem).

Anyai oldalon a nagymamám, apai ágon a nagypapám dohányzik, és apunak is voltak időszakai, amikor a cigiért nyúlt, de mindig gyorsan letette, és mindig mondogatta nekem, hogy nagyon rossz dolog, és sose szokjak rá. Valamiért ki is alakult bennem ez a gondolkodás, hogy a cigi nem jó. Nem szabad, szükségtelen, káros és a többi. Az ember mindenhonnan ezt hallja, nem? És én nem is akartam kipróbálni, meg sem fordult a fejemben ez az abszurdum. Emlékszem, amikor pár éve (talán 4) az idősebb unokatestvérem megkérdezte, cigiztem-e már, és amikor azt válaszoltam, nem, teljesen meglepődött, azon a kijelentésemen pedig, hogy nem is fogok, csak nevetett. "Azt majd meglátjuk" - mondta.

Talán sejtett valamit.

Aztán valami valóban megváltozott. A nyáron egyre többször hallottam osztálytársaktól, barátoktól, hogy ez-az cigizik, és nekem egyre inkább befúrta magát a gondolat az agyamba, hogy mi történik, milyen érzés lehet, hogyan kell csinálni, és mások miért csinálják. A kíváncsiságom akkor érte el a tetőpontot, amikor a szobatársam is rendszeresen elkezdett kijárni a koli elé cigizni. Volt, hogy én szereztem neki cigit egy osztálytársamtól, és olyan is, hogy kikísértem.

Aznap este is ez történt. Viccelődve megkérdezték tőlem, hogy bele akarok-e szívni, és én azt mondtam, miért ne. A kezembe adták, én pedig körülbelül úgy foghattam, mint valami űrből érkezett tárgyat, mert a szobatársam meg is jegyezte, milyen kis aranyosan tartom. Azt mondták, szívjak bele, aztán még egyszer, hogy "letüdőzzem". Nem értettem teljesen, de megtettem.

Az első pontig jutottam, mert egyszerűen annyira marta a torkom, olyan rossz érzés volt -, hogy ahogyan azt kell -, el is kezdtem köhögni, és odanyomtam valaki kezébe a szálat. Abban a pillanatban csak az jutott eszembe, hogy olyan íze van, mint a rossz szotyinak. Sok-sok rossz szotyinak. Egyúttal azt is megfogadtam, hogy ezt soha többé nem ismétlem meg. Nem csak azért, mert azt hittem, hogy ez egy kellemes dolog, mert ilyen tévképzetek nem voltak bennem, hanem azért is, mert ez az egész ellentmond az elveimnek.

Én komolyan, teljes szívemből tisztelem az embereket, akik soha életükben nem nyúlnak cigarettához. Azt nem tudom, veszítenek-e valamit vagy sem, ezt nekik kell eldönteniük, de ahogyan a Feltérképezés - Élni a lehetőséggel című posztomban írtam, én mindent egy lehetőségnek látok. Lehetőségem van tudni, mi az a cigaretta, hogy hogyan kell beleszívni, hogy mit jelent az hogy letüdőzni, hogy milyen ízt hagy a számban. Ugyanakkor elveim is vannak. Az az elvem, hogy ez káros. Ha valaki nem akarja belátni, hogy a fogyasztóra káros, mert tüdőrákot meg egyebeket okoz, akkor higgye el, hogy az emberiségnek káros. Bemocskolja a levegőt, és a dohánytermesztés rengeteg földet elfoglal, ahol élelmet lehetne termeszteni, lásd Afrika, ahol hatalmas szükség lenne a megművelhető földterületre. Nem akarok én ezzel senkit megtéríteni, hiszen ahogy nekem is megadatik a választás joga, hogy nem fogyasztom, úgy másoknak is; egyszerűen csak nem értem azokat, akik erre rászoknak. Főleg ilyen fiatalon, annak ellenére, hogy a családjukban vagy az ismerőseik körében biztosan van egy rossz példa, egy aktív dohányos.

Próbálkoztam elfogadni a baráti körömben a dohányzókat, de képtelen vagyok nem elítélni őket. Még mindig úgy gondolom, hogy ez a tevékenység felesleges, káros divatjelenség, amit ilyen-olyan ürügyekkel magyaráznak - "megnyugtat", "rászoktattak", "nem leszek olyan éhes", "a társaságban mindenki csinálja, én meg csak álljak ott?". Mindegyiket hallottam már az ismerőseim szájából, de egyiket sem tartom válasznak semmilyen kérdésre.

Én is stresszelek, nagyon is sokat; az én barátaim között is sokan dohányoznak; arra pedig már nem is mondok semmit, hogy rászoktattak... Talán ők is gyengék, és én is gyenge voltam, amiért elfogadtam, mikor kínálták, és lehet, hogy én is csak ürügyet gyártottam magamnak a lehetőségekkel. Őszintén nem tudom. De a többiekkel ellentétben nem az elveimet dobtam a kukába, és nem hajoltam meg a tömeg akarata előtt. Úgy érzem, magam miatt tettem, amit. Hogy tudjam, miről mondok le.

Bár azt nem tagadhatom, hogy valamit hozzátesz az ember imázsához, ha egy füstölgő cigi lóg az ujjai közül, de én személy szerint nem azért jönnék össze valakivel, mert milyen stílusos, hanem mert az elvei szerint él, és nem csak hangoztatja a gondolatait, hogy másokat lenyűgözzön, vagy mások kedvére tegyen.

Ti mit gondoltok erről a témáról? Cigiztetek már, vagy szeretnétek kipróbálni? Szerintetek divatjelenség dohányozni? Vajon mi állhat emögött?