KÖNYVKRITIKA - JACK KEROUAC: ÚTON

A beat nagy pillanata volt, amikor 1947-ben Jack Kerouac, a fiatal író, aki még csak kereste a hangját, találkozott Neal Cassadyvel, majd többször is beautózták az Egyesült Államok és Mexikó legkülönfélébb tájait – s közben hol William Burroughsnál töltöttek heteket, hol Allen Ginsberggel folytattak hosszú beszélgetéseket, hol nagy szerelmeket éltek át, hol a pillanatnyi testi örömökben, egy kuplerájban vagy a féktelen ivásban keresték a tökéletes elragadtatást, és dzsesszt hallgattak, s aztán újra száguldottak a "jajongó kontinensen" át, valami felé, vagy talán valami – a leples bitang? – elől, aki mindig az ember sarkában jár.

Majd 1951-ben Kerouac három hét alatt megírta utazásaik történetét, az "ős-Úton"-t, az "eredeti tekercset", amelyben lázasan lüktet a beat, de ez a könyv – akkor – nem jelenhetett meg. Hat évnek kellett eltelnie, hogy megszülessen az a szövegváltozat, amelyben aztán a világ megismerte az Úton-t, a beatnemzedék leghíresebb művét. Jóval több ez a könyv, mint egy új életérzés kiáltványa: az ötvenes évek óta töretlen népszerűsége is mutatja, hogy olyan nagyregénnyel van dolgunk, amely elsősorban művészi erejével varázsolja el a mind újabb nemzedékeket.

Forrás: x

Jack Kerouac nevét -, amit még most sem tudok elsőre hibátlanul leírni, nemhogy kiejteni - az Öld meg kedveseidből ismerem, és mikor nézelődtem a könyvtárban valami limonádé nyári olvasmány után kutatva, egyszer csak újra előttem volt ez a név.

Rögtön le is kaptam a polcról, pontosan azért, amit a rövid cím, és az újraalkotott borító sugallt, de erről egy kicsit később.

Az Öld meg kedveseid számomra elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megértsem az Úton mögöttes tartalmát, vagyis a beat nemzedékének irodalmi alakjainak történetét.

Először is egy kis Wikipédia, hogy mindenki képben legyen az alapfogalmakkal:

Mi a beat? Ki alkotja a beatnemzedéket, kik a nagy alakjai?

A beat (vagy beatzene) egy könnyűzenei irányzat, amely az Egyesült Királyságban az 1960-as évek elején alakult ki, alapvetően a dzsesszel szembehelyezkedő stílusként, bár részben abból eredeztethetően jött létre. Legjelentősebb képviselői a világszerte igen népszerű Beatles és a Rolling Stones voltak.

Forrás: x

Beat - azaz "ütött, "vert", "szakadt"; beat - azaz egy új zene és új kultúra lüktetése; beat - azaz tiltakozás, őrület, száguldás; beat - azaz egy új nemzedék, amelyik új, spontán, vad és az élet titkának mélyére hatoló művészetet akar létrehozni.

Forrás: x

A beatnemzedék az ötvenes és valamelyest a hatvanas évek nonkonformista fiatalságának irodalma, a társadalmi beolvadást, a fogyasztói társadalmat illetve a háborúkat tagadók hangja volt ez. Nem a szakirodalom által egységesen behatárolt irányzatról van szó, mint amilyen a 20. század eleji avantgárdra volt jellemző. Gregory Corso egy nyilatkozatában kijelentette: „Három ember, még nem egy nemzedék”. Ennek a korszaknak a felnövő zenészei, fiataljai már nem csak a zenében, hanem az irodalomban is lázadtak.

Norman Mailer A fehér néger című szociográfiai tanulmányában vezeti le a fekete rabszolgáktól a modern kori pszichózis fő mintapéldányát, a hipstert, aki kizárólag saját élvezetei vezérelte világszemléletet alakít ki - valahol itt gyökerezik a beat. Hozzájárult valószínűleg J. D. Salinger Zabhegyezője, amelyet a beat-irodalom előszelének tartanak. A beat-nemzedéket lehet úgy is említeni, mint egy irodalmi kört, amelynek tagjai Allen Ginsberg, Jack Kerouac, Neal Cassady, William S. Burroughs, Gregory Corso, Lucien Carr, Herbert Huncke, és Peter Orlovsky. (És itt egy nagyon fontos mondat: [szerk.]) ...fölösleges kizárólag művészi csoportosulásként számon tartani a társaságot, hiszen Cassady, Carr és még páran inkább csak hobók voltak, akik életmódjukkal, eszméikkel, világszemléletükkel hatottak Kerouacra és társaira.

Forrás: x

Az Öld meg kedveseid ezt a Kerouac-Ginsberg-Burroughs-Carr-Kammerer barátságot mutatja be. Allen Ginsberg a Columbia Egyetemen találkozik Lucien Carr-ral, aki felfedezi benne a lázadást és szenvedélyt, és bemutatja Jack Kerouacnak -, aki már akkor ír -, William S. Borroughsnak -, aki már akkor tudatmódosítókon él -, és David Kammerernek. Lucien a társaság középpontja, mivel ő maga nem tud verset írni, ezért Ginsberget hajtja, hogy egyre lázadóbban, kifejezőbben írjon. Ginsberg hamarosan beleszeret Lucienbe, akiről még nem is tudja, miféle bajokat hoz majd a társaság fejére. David Kammerer a lecsúszott ex-tanár is érzéseket táplál Lucien iránt, ám a fiú nem viszonozza ezt, egy idő után inkább zaklatásnak érzi Kammerer kötődését. A dolgok odáig fajulnak, hogy Lucien Carr megöli őt, és Kerouac segítségével a Hudsonba dobják a testét.

Lenne még bőven mit mesélni erről a filmről, de az Úton van a kés alatt, szóval térjünk is át rá.

Az Úton története három évvel a gyilkosság után kezdődik, mikor Kerouac találkozik Neal Cassadyvel, és ahogy ő fogalmaz: "... érkezésével kezdődött életemnek az a része, amit úgy lehet hívni, hogy az életem az úton."

És valóban, ahogy írja, az úgy van. Az úton és semmi több. Ha le akarnám írni ennek a kalandnak a főbb állomásait, azt mondanám: New York, Denver, San Francisco, Sabinal, New York, Testament, New York, New Orleans, San Francisco, New York, San Francisco, Denver, Chicago, New York, és így tovább...

Az egész könyv erről az oda vissza ingázásról szól, nem hazudok, egyszerűen Kerouac és társai céltalan bolyongásáról van itt szó, amely többször is egész Amerikán át vezet, sokszor gyötrelmek között.

Tehát a várt szabadságérzetet egy kicsit máshogy jött vissza, ami miatt kissé csalódott vagyok. Egy molyos olvasóhoz hasonlóan, aki kifejezte véleményét a regénnyel kapcsolatban, én is csak azt tudom mondani, hogy több elgondolkodtató eszmecserét vártam, több élményt, tanulságot, kevesebb heveskedést. Elvégre mégiscsak a hatvanas évek amerikai irodalmának kiemelkedő művészeivel futhattunk össze. Olyan szempontból, hogy rengeteg kultúrát, és stoppos sztorit kaptunk, a beatnemzedék mögé pillanthattunk, és az egész könyvet belengte a már Salingertől is ismerős laza írásmód, egyáltalán nem panaszkodhatunk. Sok mindent megtudhattam az akkori USÁról, délről, nyugatról, keletről, az okie-król, az emberekről. Hihetetlenül elképesztő belegondolni, hogy akkoriban ilyen lazán mentek a dolgok, csak fogtad az ötven dollárod, kinéztél egy piros csíkot a térképen, és elindultál. Stoppoltál, mert felszedtek, és mert nem kellett félned, hogy kirabolnak, ne adj isten megölnek. Hogy mikor kifogytál a lóvéból, távirat a nagynéninek, és már repült is az újabb ötvenes.
Az életmód ezen részét elítéltem, és ferde szemmel figyeltem Kerouac és társai baklövéseit. Felelőtlenek voltak, nem gondoltak az otthon güriző nagynénire, szerencsétlen Galateára, akit ott hagyott tulajdon férje az út szélén, a szállást adókra, akik mindent megadtak nekik, és a végén köszönömöt sem kaptak, a saját barátjukra, akiket ott hagytak a belvárosban azzal a címszóval, hogy keress szállást, meg egyél, aztán majd jövök, miközben egy garasuk sem volt.
Ez az utolsó húzás, ami Neal Cassady/Dean Moriarty részéről esett meg, eléggé kiverte nálam a biztosítékot. Róla végül is nem tudtam eldönteni, hogy kedveltem-e. Egyrészt olyan személyiség volt, hogy szívesen találkoznék vele élőben. Nagyon érdekes, karizmatikus, pörgős alkatnak tűnt. Másrészt -, ami nagyon bökte a csőröm, hogy - piszkosul tudott viselkedni a barátaival. Önző volt, de olyan módon, hogy Sal/Kerouac helyében többször is képen töröltem volna.
Kerouac az összes szereplőjéről másik névvel írt, de ha az olvasó tud egy-két dolgot a beat nemzedékről, felismerhetett néhány személyt, de segítségként találtam az angol Wikipédián egy jó kis táblázatot.

Sal/Kerouac elég üresfejűnek tűnt néha. Koslatott Dean/Cassady után, megbocsátott neki, mikor otthagyta őt az út szélén, és teljesen hagyta, hogy Dean/Cassady elnyomja. Szerintem inkább nevezhetnénk őt főszereplőnek, mint Kerouac személyét, mert 99%-ban Cassady-ről volt szó.
Épp emiatt kissé érdekes, hogy végül Kerouac nevét ismerik világszerte, és Cassady neve csak az ő kapcsán merül fel, mert a barátságukban ő volt a vezető egyéniség, és Kerouac a csendesebb, visszahúzódóbb (lehet, hogy épp emiatt megfelelő író-alkat?).
A kedvenc részem a könyvben az egyik San Franciscoban töltött időszak volt, amit Remi Boncoeur társaságában élvezett Kerouac. Valamiért szimpatizáltam vele, bár ő sem a legrendesebb fickók listáját gyarapítja, ha a feleségével való bánásmódját nézzük.
A többi szereplőről nem igazán tudtam eldönteni, kedvelem-e, vagy sem.
A kultúrából és az akkori világból jó nagy adaggal kaptunk, mint mondtam, bár a kor piszkos részleteit kihúzták, mikor az eredeti tekercsből megalkották ezt, amit olvastam. Érdekes, hogy az emberek milyen nyíltak voltak. Befogadtak mindenkit a házukba, rábízták a kocsijukat vad idegenekre, felvették az út mentén álló stopposokat. Ma ki teszi ezt meg?

Összegzésül a könyv valóban unalmas volt, ezt nem lehet tagadni. Vártam volna egy kis izgalmat, több (a kor nagyjaihoz méltó) eszmefuttatást, és csalódott voltam, mikor ebből keveset vagy egyáltalán semmit nem kaptam. Kárpótlásul belekóstolhattam a 40-50-es évek hangulatába, végigutazhattam Jack Kerouackal Amerikát, és Mexikó egy részét, bár a szereplők viselkedése legtöbbször nagyon felelőtlen volt, és nem is tudtam meg sokat róluk következtetéseken kívül, Remi Boncoeurt megkedveltem.

Érdemes volt elolvasni a könyvet már csak azért is, hogy kicsit bepillanthassunk a beat generáció nagy alakjainak barátságába/kapcsolatába.

Néhány idézet a könyvből:

- Mi lesz belőlünk, ha meghalunk? - Mire azt felelte: - Mikor meghalsz, halott leszel, ennyi.

Ütött-kopott bőröndjeinket ismét a járdára raktuk: még hosszú út állt előttünk. Sebaj – az út az élet.

Úgy eláztam, hogy megbocsátottam az emberiségnek is.