 |
| moly.hu, cicerokonyvstudio.hu |
Carolyn Lessing érkezése előtt nem sok minden történt az alabamai Adamsville-ben. Az emberek minden héten a futballcsapatuk győzelméért imádkoztak a vacsoraasztalnál és az iskolai gyűléseken. A legszexisebb Adams Gimis lányok listája évente frissült a szavazatok alapján, és a hatalmi viszonyok is annak megfelelően alakultak. A diákok az íratlan szabályok fényében élték mindennapjaikat, ügyelve például arra, hogy pomponlányok nem lógnak együtt az úszókkal, végzősök nem randiznak elsősökkel. Mindez törvényszerű volt addig, amíg be nem toppant az új lány.
Carolynról csak annyi derült ki a közösségi médiából, hogy New Jerseyből költözött át, és 1075 barátja van. A tengerpartokon készült fotókon olyan gyönyörűen festett a fiúbarátaival együtt, mint az Abercrombie cég modelljei. A való életben azonban jóval több volt ennél. Tökéletes.
A SÚLYTALANUL visszaránt minket a sötéten gomolygó kamaszkorba, amelyről Sarah Bannan riasztó, de hiteles képet fest első regényében.
FIGYELEM! A POSZT SPOILEREKET TARTALMAZHAT!
Mostanában rákaptam az ilyen realisztikus, kissé depressziós, szomorú hangulatú könyvekre, és amint megláttam a Súlytalanul angol fülszövegét molyon, azóta tudtam, hogy egy nap el fogom olvasni ezt a regényt.
Még el sem olvastam az utolsó pár oldalt, de már azon gondolkodtam, miről fogok ebben a bejegyzésben írni, amit eredetileg egy élménybeszámolónak vagy ajánlónak akartam titulálni, de aztán rájöttem, hogy az egész könyvet inkább a kamasztársadalom kiritkájaként lehetne értelmezni.
A fülszöveg alapján csalódás volt, hogy regény csak az utolsó egy harmadától kezdett izgalmas lenni, ahonnan Carolyn állapota, mintegy mélyrepülésben, az évfolyamtársainak is feltűnő módon süllyedni kezdett. Én egy pörgős, szokványos, gimis történetre számítottam, elmaradhatatlan szomorú hangulattal. Természetesen az azelőtt történtek is kulcsfontosságú részei voltak a folyamat bemutatásának, de néha unalmas tudott lenni, amit egyedül a fejezetek végére beszúrt Facebook-posztok, levelek, feljegyzések, és iskolai dolgozatok dobtak fel.
Egyik karaktert sem ismerjük különösebben, csak megítélni tudjuk őket, mert minden, amit tudunk róluk beszámolók, pletykák alapján tudunk. Ennek ellenére Carolyn személyiségét abszolút pozitívnak láttam, kedves, intelligens lány volt, akit nem különösebben érdekelt a gimi hierarchiája. A kedvenc szereplőm pedig Andrew lett, aki bár egyszer igazán csúnyán viselkedett, az ő reakciója abban a szituációban teljességgel érthető volt. Kedves volt, figyelmes, és szerintem igazán szerette Carolynt. A búcsúbeszéde volt számomra az érzelmi csúcspont, és lényegében meg is fogalmazta, mit akart a könyv elénk tárni.
Egyik karaktert sem ismerjük különösebben, csak megítélni tudjuk őket, mert minden, amit tudunk róluk beszámolók, pletykák alapján tudunk. Ennek ellenére Carolyn személyiségét abszolút pozitívnak láttam, kedves, intelligens lány volt, akit nem különösebben érdekelt a gimi hierarchiája. A kedvenc szereplőm pedig Andrew lett, aki bár egyszer igazán csúnyán viselkedett, az ő reakciója abban a szituációban teljességgel érthető volt. Kedves volt, figyelmes, és szerintem igazán szerette Carolynt. A búcsúbeszéde volt számomra az érzelmi csúcspont, és lényegében meg is fogalmazta, mit akart a könyv elénk tárni.
A könyv elbeszélőjével kapcsolatban kétes érzéseim voltak. Néh
a azt gondoltam, az írónő egy kicsit közelebb hozta volna a történteket, ha az elbeszélő lánynak egy személyiséget ad, és E/1-ben meséli el a történetet, kevésbé lett volna unalmas a könyv, máskor viszont teljes mértékben egyet tudtam érteni az írónő döntésével. Ezt a regényt eleve tiniknek szánták, így a könyv olvasóinak nem kell olyan közelről bemutatni az elbeszélőt, hogy ráérezzenek a hangulatra. Azzal, hogy az egészet úgy fogalmazta meg, hogy "mi", arra is rámutatott, hogy ez bárkivel megtörténhet, és sajnos meg is történik. Ráadásul így jobban ki tudta hangsúlyozni, hogy nem az volt a lényeg, hogy ki mesél, hanem hogy mit. A történteken, a gimisek elvakultságán, kegyetlenségén volt a hangsúly.
a azt gondoltam, az írónő egy kicsit közelebb hozta volna a történteket, ha az elbeszélő lánynak egy személyiséget ad, és E/1-ben meséli el a történetet, kevésbé lett volna unalmas a könyv, máskor viszont teljes mértékben egyet tudtam érteni az írónő döntésével. Ezt a regényt eleve tiniknek szánták, így a könyv olvasóinak nem kell olyan közelről bemutatni az elbeszélőt, hogy ráérezzenek a hangulatra. Azzal, hogy az egészet úgy fogalmazta meg, hogy "mi", arra is rámutatott, hogy ez bárkivel megtörténhet, és sajnos meg is történik. Ráadásul így jobban ki tudta hangsúlyozni, hogy nem az volt a lényeg, hogy ki mesél, hanem hogy mit. A történteken, a gimisek elvakultságán, kegyetlenségén volt a hangsúly.
Emiatt is gondolom, hogy a sok márkanévleírás, és ilyesfajta apróságok ecsetelése szándékosan volt sok, mert a mai tiniket ez érdekli. Hogy ki milyen ruhában van, kihez ül le az ebédlőben, eljár-e bulizni, és ha igen, mennyit iszik, kivel fekszik le. Még ha nem is Amerikát nézzük, mert ott nem tudom, milyen a helyzet, de Magyarországon is vannak tinik, akiknek az érdeklődési köre csak idáig terjed.
A könyv sok gondolkodtató gondolatot felvetett a kialakult helyzettel kapcsolatban. Az egyik legfontosabb az volt, hogy az iskolába járó diákok, a tanárok, és a szülők is felelősek voltak azért, ami történt. A másik érdekes felvetés az volt, hogy valamilyen szinten a zaklatók is áldozatok voltak, hiszen az tagadhatatlan, hogy nem volt szép dolog Carolyntól, hogy lenyúlta Brooke és Gemma pasiját. Sarah Bannan szerint a bántalmazók sem voltak gonoszak. Én ezzel nem igazán értettem egyet. Természetesen Carolyn is bűnös volt, de ez nem menti fel a többieket az alól, amit tettek. Tudhatták volna, hol a határ, hogy mikor elég a bosszúból.
Amiért utáltam a könyvet, az a fűzése volt. Ahogy olvasni kezdtem, már éreztem, hogy meg fog törni az oldala, így igyekeztem úgy tartani, hogy ne sérüljön, de valahogy a történet közepén észrevettem, hogy a kényelmetlen pozíció teljesen felesleges volt.
Összegzésül a könyv kissé unalmas volt, de érdekes gondolatokat fogalmazott meg az öngyilkossággal, és zaklatással kapcsolatban, ami miatt mindenképp ajánlanám minden tininek, attól függetlenül, hogy látott-e, vagy átélt-e már zaklatást, netalántán ő volt-e a zaklató.
Nem nőtt a szívemhez a történet, de örülök, hogy a Ciceró lefordította, és elolvashattam.
A könyv sok gondolkodtató gondolatot felvetett a kialakult helyzettel kapcsolatban. Az egyik legfontosabb az volt, hogy az iskolába járó diákok, a tanárok, és a szülők is felelősek voltak azért, ami történt. A másik érdekes felvetés az volt, hogy valamilyen szinten a zaklatók is áldozatok voltak, hiszen az tagadhatatlan, hogy nem volt szép dolog Carolyntól, hogy lenyúlta Brooke és Gemma pasiját. Sarah Bannan szerint a bántalmazók sem voltak gonoszak. Én ezzel nem igazán értettem egyet. Természetesen Carolyn is bűnös volt, de ez nem menti fel a többieket az alól, amit tettek. Tudhatták volna, hol a határ, hogy mikor elég a bosszúból.
Amiért utáltam a könyvet, az a fűzése volt. Ahogy olvasni kezdtem, már éreztem, hogy meg fog törni az oldala, így igyekeztem úgy tartani, hogy ne sérüljön, de valahogy a történet közepén észrevettem, hogy a kényelmetlen pozíció teljesen felesleges volt.
Összegzésül a könyv kissé unalmas volt, de érdekes gondolatokat fogalmazott meg az öngyilkossággal, és zaklatással kapcsolatban, ami miatt mindenképp ajánlanám minden tininek, attól függetlenül, hogy látott-e, vagy átélt-e már zaklatást, netalántán ő volt-e a zaklató.
Nem nőtt a szívemhez a történet, de örülök, hogy a Ciceró lefordította, és elolvashattam.
Néhány idézet a könyvből:
Így folytattuk a beszélgetést, vég nélkül és határozatlanul, hogy szoktuk.
Azt hittük, hogy ha kimondunk valamit, amit igaznak akarunk hinni, igazsággá válik, de – mint kiderült – az igazságnak csak elenyésző morzsáit ismerjük.
A szüleink hozzáállása rengeteg mindent megmagyarázott. Sokat beszéltek, sokszor találkoztak, mindenbe beleütötték az orrukat, de igazából soha nem tettek semmit.
Végezetül érdekességként felkutattam néhány cikket az öngyilkosságról és a zaklatásról, hogy Magyarországon és Amerikában, hogy áll a helyzet. Vajon tényleg olyan rossz, mint ahogy a könyvben írják? Sok cikkből idéztem, amiknek a linkjeit megtalálhatjátok a bejegyzés végén.
Az Egészségügyi Világszervezet felmérései szerint évente több mint 1 millió ember lesz öngyilkos, ami azt jelenti, hogy többen halnak meg önkezűleg, mint a háborúkban és gyilkosságokban együttvéve.
Internetes zaklatás statisztikái Amerikából A tinédzserek 50%-át zaklatták már interneten, 10-20%-ukat rendszeresen, 1 milliót csak a Facebookon keresztül. A 4-8. gyerekeknek(!) pedig 90%-a esett már áldozatul. "A Pew Internet Research Center adatai szerint a tinédzserek 95%-a szemtanúja volt már internetes zaklatásnak, mialatt közösségi oldalt használt. Ebből 84% látta, hogy valaki megvédte az áldozatot, bár a közösségi médián keresztüli zaklatás szemtanúinak 90%-a hagyott már figyelmen kívül valamikor zaklatást, 35%-uk pedig rendszeresen így tesz." Ugyanebből a cikkből kiderül, hogy a zaklatók azért használják szívesebben az internetet, és a közösségi médiát a zaklatás céljaként, mert úgy gondolják, könnyebben elrejthetik ezt a fajta viselkedést, ráadásul ez egy könnyebb módja a lelki terrorizálásnak, amihez sok esetben még a saját nevüket sem kell használniuk.
"(...)a diákok 87%-a véli úgy, hogy az iskolai lövöldözések indítéka az, hogy a zaklatás áldozatai visszavágjanak bántalmazóiknak." "Szerencsére a fiatalok 68%-a tisztában van vele, hogy az internetes zaklatás komoly probléma és beszélnünk kell róla."
Öngyilkosságok Amerikában Egy 2016-os cikk szerint harminc éve nem volt ilyen magas az öngyilkosok száma az USA-ban. Ami végképp meglepett, hogy a legtöbb elkövető középkorú férfi. Egyes szakemberek ezeket az adatokat a gyógyszerhasználattal, romló életkörülményekkel és emberi kapcsolatokkal hozták összefüggésbe.
Mi a helyzet Magyarországon? Az öngyilkosságok számát tekintve Magyarország az Európai Unió listáján az elsők között áll, de az utóbbi években ez a szám csökkent. "A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint a legtöbben, 4911-en 1983-ban vetettek véget életüknek. (...) 2012-ben viszont "mindössze" 2350 ilyen eset volt."
"Magyarországon minden negyedik gyereket bántalmaztak már kortársak az iskolában, az interneten pedig minden második gyerek szenvedett el valamilyen zaklatást, bántalmazást."
De mit tehetünk, ha bántalmazás, zaklatás áldozataivá válunk?
- Menj el! - talán nem a legjobb megoldás, ha megfutamodsz, de kerüld az olyan helyzeteket, ahol bánthatnak, ahol sérülékenynek mutatkozhatsz.
- Légy biztos magadban, legyen önbizalmad! - húzd ki magad, nézz vissza rá mereven, és ne válaszolj semmit. Magadban, otthon, a barátaid előtt sírj nyugodtan, aztán vedd fel a páncélod, és lépj ki a házból. Sok zaklató adja fel, ha látja, hogy nem tudja megtörni az áldozatot.
- Mondd el valakinek! Beszéld meg a barátaiddal! - talán árulkodásnak érzed, vagy szégyelled magad, de ez nem téged minősít, hanem a zaklatót. Hidd el, a felnőttek, legyen az tanár, a szüleid, vagy hatósági személy, nem fognak elfordulni!
Ha zaklatást látsz, észlelsz, állítsd meg a bántalmazót! Tartsd észben, hogy veled is megtörténhet ugyanez, téged is kiközösíthetnek, csúfolhatnak, és piszkálhatnak, de sok lúd disznót győz. Ha nem teszel semmit, nem csak a te lelkiismereted, hanem az áldozat is bánni fogja, mert súlyos lelki problémái lesznek, és ha a dolgok elfajulnak ő is a fenti statisztikák egy százaléka lehet, vagy mint öngyilkos, vagy mint későbbi bántalmazó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése