KÖNYVKRITIKA - TOMMY WALLACH: KÖSZ, HOGY...

Ezzel a kis poszttal szeretnék boldog karácsonyt kívánni nektek, hogy miután kézbe kaptátok a könyvkuponjaitokat, telezabáltátok magatokat bejglivel meg töltött káposztával, és leheveredtetek a karácsonyi fények alá, legyen egy jó könyv a kezetekben. Persze ha a sorozatozást részesítitek előnyben, azt is tehetitek, csak sose feledjétek, hogy a családotok is szeretné a figyelmeteket élvezni.
Még egyszer kellemes ünnepeket nektek! Mosolyogjatok, szeressetek, egyetek és élvezzétek ki a szabadságot!

Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

A Moly és a Gabo oldalán

Ennek az egész olvasásnak egy külön története van.

Bemegyek egy kissé sem átlagos napon a könyvesboltba (ha könyvet kapok, az sosem lehet átlagos nap), hogy beszerezzem Az ötödik hullám utolsó részét, de nem találom, és egyébként is valami romantikushoz lenne kedvem, szóval a barátaim legnagyobb örömére röpke két óra alatt meghozom a döntést, hogy megveszem ezt a könyvet, amit egyébként ott, a polcon láttam életemben először. Ez már csak azért is fura, mert én ilyet nem csinálok, mindig gondosan megtervezem, mit veszek.

De végülis gazdagabb lettem, és egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt akasztottam le a polcról, mert, gyerekek, ezt nektek is el kell olvasnotok!

Nem is tudom, hogyan kéne ehhez a kritikához hozzáfogni. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor anya megkér, hogy állítsam össze a hamburgert, én meg össze vissza nyomkodom a ketchupos dobozt, véletlenszerűen egymásra dobálom a csalamádét, zöldséget és húst, csak hadd egyek már. Aztán persze ki leszek oktatva, mert logikátlanul készítem a vacsorát, és kapkodva próbálok túllenni az előkészületeken, hogy elkezdődhessen a valódi móka.

Valószínűleg ilyen veletek nem esett még meg, meg egyébként is, micsoda hasonlat volt ez? Mindegy. Lapozzunk! Megpróbálok logikusan felépített kritikát kínálni nektek.

Kezdjük a borítóval, amit szerencsére csak egy kicsit alakítottak át az eredeti angol után. Szerintem nagyon esztétikus, imádom ezt a retró beütést, a sárga színt, meg az egész kialakítást. Viszont egy kicsit mérges is vagyok, mert ha kicsit odafigyelve nézegeted a csomagolást, az sok mindent elárul a benne lévő meglepetésről. A végkifejlet még az első 50 oldal előtt tisztázódik előttünk.

Viszont (!) nem gondolom, hogy ez akkora probléma, ugyanis mind hallottuk már a mondást: nem a cél számít, hanem az út maga -, vagy valami ilyesmi. A Kösz, hogy... esetében valahogy értelmét nyerte ez a bölcsesség.

Először is az egész regényt körüllengi az eredetiség kellemes illata, ami nem is igazán a történet alapjából fakad, mert ha lecsupaszítjuk a dolgot, igen egyszerűen megkapunk egy nagy rakás klisét egy lányról meg egy srácról, akik egy szép napon egymásba botlanak, és összeköti őket egy cél, egy alku. Mégis egészen elképesztő, ahogy a regény már az első oldallal kiszínesedik, és életre kel előttünk. Ennek pedig több oka van.

Tommy Wallach írói stílusa egyszerűen hi-he-tet-len. Fantasztikus, észveszejtő. Le. Lettem. Nyűgözve. Olyan egyszerű praktikákat vet be, hogy csak ámulok, hogy nekem, mint kezdő írópalántának, miért nem jutott még eszembe hasznosítani őket. Az első egy-két oldalon főszereplőnk, Parker Santé, E/3-ban szólal meg, és rögtön meg is nevettet minket az öniróniájával - ami már mondjuk az ő kialakított személyiségének a dicsérete, de mindegy, erről még később. Továbbá élvezhetőbbé teszi - az amúgy is élvezhetőt - a történetbe szőtt történetekkel, amiket Parker talál ki. Az állam pedig a Mi történik egy moziban? c. fejezetnél egyenesen leesett az ölembe. (Azt nem mondom meg, miért, ez maradjon az én és Tommy titka.) Mindezt pedig úgy tálalta, mintha Parker egy felvételi esszét írna, ezért néha egyenesen kiszól hozzánk, megjegyzésekkel tűzdelve a sztorit. Egészen elfeledkeztem arról, hogy jól megoldotta, hogy Parker nem beszél, így nem lehetett gondolatjelek közé írni, amit mond.

A szereplők, te jó ég, én... (Jön  szinonima szótár, mert szerintem az előbb már minden létező szót elhasználtam.) Frenetikus! (Aha, ez még nem volt.)

Parkerbe úgy ahogy van, szerelmes lettem. Jó volt olvasni végre egy főhősről, aki nem szexi, kockahasú, egoista, nem tapasztalt, és persze nincs elmaradhatatlan humora a saját adoniszi testével, és a szexuális vágyával kapcsolatban. Parkernek szórakoztató, tényleg vicces öniróniája, szarkazmusa van, ahogy már említettem, mindenről van véleménye, és a maga módján rossz fiú ám. Lóg a suliból, ha úgy van kedve, lop a szállodai vendégektől, nem félős, bátran nyit az emberek felé. És annak ellenére, hogy megvannak a maga hegei, egyedi módon, mégis abszolút életszerűen reagál rájuk - nem beszél. A sajátos életszemlélete miatt azonban lennének közös témáink, az biztos.

Zeldával kapcsolatban kicsit kétes érzéseim vannak. Nagyon kedves, érdekes személyiségnek láttam, talán kicsit összetettebb volt, mint amennyire én fel tudtam térképezni, nem is igazán tudott lekötni. Inkább éreztem egyfajta tündérkeresztanya stílust rajta, mint a valódi kémiát közte és Parker közt. Mégis kialakult bennem egy Zelda-stílus, amihez bevallom őszintén, hozzájárult a borító, így az én Zeldám kicsit retró, kicsit "weirdo", de eszes, fehér hajú lány.

Alana egy másik pontja a sztorinak, amit megemlítenék még. Erős, vicces, anti-rasszista, feminista lányként ismerhetjük meg, aki okos és felvállalja magát. Sok idő óta most találkoztam végre egy könyves szereplővel, akit barátnak hívnék, már ha élne. Kétségtelen kedvencem lett, úgy ahogy a többi jófej "kocka".

Ha a történet színesítéséről van szó, nem árt megjegyezni a helyszínt, San Franciscot, amit Tommy Wallach nagyszerűen beleszőtt a cselekménybe. A Sunset kerület, a Golden Gate híd és Golden Gate park, az Agymosoda -, amiről igazából fogalmam sincs, hogy létezik-e -, még az N Judah vonal is helyet kapott itt, úgy ahogy San Fran az én "must to visit" listámon.

Igazándiból a legnagyobb problémám ezzel a könyvvel, hogy egyetlen problémám van vele, ami tökéletesen elrontja az összképet, és nagyjából a sztori felénél nemes egyszerűséggel félbe vágta a kezdődő tízes fokozatú rajongásomat, és egy könnyed mozdulattal a földbe tiport. Utálom, mikor egy könyv baromi jó, aztán kitalál valamit a kedves író, és a cselekmény bosszantó fordulatot vesz. Mint amikor belerepül egy légy a finom levesbe. Előtte jóízűen falatozol, és utána is finom marad még attól a leves, csak az a légy azért jobb lett volna ha nem repül bele. Ennek ellenére csakúgy, mint Parker én sem hittem az egész őrültségnek, és rendületlenül vártam, hogy jöjjön a "vicc volt, bevetted!" rész, amit még úgy ahogy, el tudtam volna fogadni, mikor ez végül elmaradt, tényleg érdeklődve olvastam tovább, hogy ebből mi fog kisülni.

Nem rontotta el azért teljesen a könyvet, felkerült a kedvencekhez, de én kihagytam volna belőle ezt a szálat, anélkül is épp eléggé izgalmas és érdekes volt.

Rengeteg idézet volt, amit kiemelhetnék, néhány ezek közül:

Miért van az, hogy az életünkben a rossz dolgok mintha mindig nagyobb teret foglalnának el a fejünkben, mint a jók?

Az emberek olyan ostobák, kész csoda, hogy levegőt venni nem felejtettek el még.

- Egy Peter Medawar nevű biológus úgy hitte, a természet rettentően kegyetlen, ezért semmi értelme annak, hogy az állatokban meglegyen a halhatatlanság génje, hiszen elkerülhetetlen fel lesznek falva. Ennek viszont nincs értelme, hiszen sok állat épp az öregedés miatt esik áldozatul. 

- A nagymamám rohadt lassú. Hogyhogy még senki nem falta fel? - nyögte be Tom.

Egész életünket azzal töltjük, hogy egy kötélhúzásban mi vagyunk a kötél: egyik oldalról a megváltoztathatatlan múlt súlya húz bennünket, a másikról a megjósolhatatlan jövő.

Végezetül egy zenét szeretnék megosztani veletek, ami szerintem tökéletesen illik a könyv hangulatához: The Runaway Club - By Your Side.

Boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak!