FELTÉRKÉPEZÉS - ZŰRZAVAR

2018. április 14.
Nem tudom, nevessek vagy sírjak.
Zavarosak ezek az idők - egyszer a sarokba bújnék, fejemre takarót húznék, másszor vigyorogva fordítom az arcom a nap felé, és azt kiáltom magamban:
carpe diem!



Mostanában megszámlálhatatlanul sokszor ültem le, hogy leírjam nektek, milyen negatív élmények értek az elmúlt egy hónapban, és milyen borzalmas érzéseim vannak emiatt. Többször nekiveselkedtem, hogy szavakba öntsek mindent, de sosem sikerült.
Egyrészt tudtam, hogy ha megírnám nektek, konkrétan mi bánt, olyan témákat kellene érintenem, amiről nem szeretnék beszélni. Nem itt, nem most, de még a barátaimmal sem. Ez mindig is egy olyan tulajdonságom, amit félig szeretek és tisztelek magamban, félig viszont ki nem állhatok, mert egy olyan védekező mechanizmus, ami nemhogy segítene, még többet árt - és erre az utóbbi öt évben nagyon sok példa volt, legyen szó családról, barátokról, vagy arról, hogy nemet kell mondanom valamire. Mások a legnagyobb nyugodtsággal siklottak el azok a dolgok fölött, amik a legmélyebb sebeket hagyták bennem, és nem szóltam egy szót sem, pont azért, mert ők nem foglalkoztak vele.
Másrészt minden alkalommal, amikor magamról és a problémáimról beszélek, olyan érzésem van, mások ezt nem szívesen hallgatják. Megvan a maguk baja, nincs szükségük rá, hogy még az enyéimmel is foglalkozzanak, ezért igyekszem mindig gyorsan elterelni a témát, nehogy panaszkodásnak vegyék.
De közben annyira szeretnék valakivel úgy beszélgetni, hogy ne ezt kelljen éreznem. Csak azt akarom, hogy valaki odaüljön mellém, megkérdezze, mi a baj, és azt mondja: mondj el mindent, amit csak akarsz. Nem mintha a barátaim nem hallgatnának meg, vagy nem érdeklődnének a hogylétem felől.
Nem tudom, ez a társadalom hibája? Azt várják el tőlünk, hogy mindig mosolyogjunk, mindig a legtökéletesebben nézzünk ki, csak a jó emlékeket osszuk meg Insta sztoriban, ne panaszkodjunk a Facebookon, mert az olyan ciki! Inkább itt van még egy pohár tequila! Vagy a szüleimé? Ellestem tőlük ezeket a viselkedési formákat és észre sem veszem, hogy nap mint nap alkalmazom őket? A családi hátteremmel ez egyáltalán nem lepne meg. Ráadásul a rokonok közül senkinek nem erőssége a lelkizés. Vagy az én hibám? Elvégre világ életemben azt hangoztattam, minden tettünk és szavunk a mi döntésünk, és a családunktól, problémáinktól, boldogságunk mértékétől függetlenül kell ezekről döntenünk. Mert ezek nem befolyásolhatnak minket. Akkor én miért nem tudok beszélni? Ezek csak egymás után szépen sorba rendezett hangok! Akkor miért félek attól, mit jelentenek?
Lehet, hogy nincs is hibás. Lehet, hogy felesleges bűnösöket keresni. Lehet, hogy csak el kell fogadnom ezt a helyzetet.

De nem fogom.
Igenis szükségét látom annak, hogy beszéljünk ezekről. Mert a hallgatás és az ezek mögött megbújó érzések ölnek, és senki élete nem tökéletes - efelől nincsenek kétségem. A mosolygós képek, tartalmas snapek és IG-sztorik mögött biztosan van fájdalom is. Erről gyakorlatilag természeti törvényt lehetne alkotni. Másrészről tapasztaltam magamon is, hogy sokan megnyugvást éreznek, ha tudják, nincsenek egyedül ezekkel a dolgokkal.
Szóval most megpróbálom kerek perec leírni, mi történt mostanában, miért akadoznak a posztok és hogyan próbálok megküzdeni ezekkel.

Mostanában első számú stresszforrásá vált, hogy fogszabályzati célból ki kell húzatnom négy teljesen egészséges fogamat. A poszt ezen részével volt a legnagyobb bajom. Ez teljességgel a magánéletem, sok barátom sem tud ezekről a dolgokról, és elég kényelmetlenül is érint, ha beszélnem kell róla, ugyanis a fogsorom mindig is egy olyan része volt a testemnek és a megjelenésemnek, amit ki nem állhattam. Utálok az utcán beszélni, nehogy mások meglássák a fogaimat, ha nevetek, mindig eltakarom a szám, a nap minden emberek között töltött percében görcsösen figyelek arra, hogy tartom az álkapcsom, tehát eddig is elég sok kényelmetlenséget okozott ez az esztétikai "hibám", de ezekhez a dolgokhoz hozzászoktam, az idő nagy részében automatikusan csináltam, nem is figyeltem rá. Egyszerűen a tudatom felszínén kezdtek hozzám tartozni. De legbelül csak vártam a napot, amikor végre felteszik a rögzített fogszabályzót, és onnantól nem rajtam és az időbeosztásomon fog múlni, mennyit tudom hordani az éjszakai fogszabályzót.
Aztán eljött ez a nap, de a rögzített készülékkel együtt a foghúzás is járt. Én az egekben voltam. Örültem. De anya nagyon féltett. "Biztos ezt akarod? Mi an, ha nem sikerül? Mi van, ha enélkül is meg lehet oldani a problémát?" Rettentően elbizonytalanított, és megkérdőjeleztem mindent, ami addig olyan boldoggá tett. Emiatt hetente vitáink voltak és addig huzakodtunk a témán, míg el nem értünk ide. Jövő héten ki fogják húzni a fogamat, aztán hétről hétre a többit. A legidegesítőbb, hogy nem tudom, milyen lesz a végeredmény. Ha nem tetszik, már nem tudom visszacsinálni - rá kell bíznom magam a doktornőre és reménykedni. De végig fogom csinálni, mert úgy gondolom, amit nem szeretünk magunkon, azt először meg kell próbálni elfogadni - keményen -, de ha ez nem megy, mindent meg kell tenni, hogy változtatni tudjunk rajta. Nekem nem ment az elfogadásos rész, így maradt a mindent vagy semmit opció.
A másik hatalmasnak érződő döntés, ami előttem áll, a pályaválasztás. Imádom a földrajzot, el tudom benne képzelni magam, de akárkinek mondtam eddig, mindenki lehúzott. Nem akarták, de mégis megtették - sorra záporoztak rám a kérdések, hogy mit fogok kezdeni vele, nem lesz rendes fizetésem, vagy én akkor most ilyen aktivista akarok lenni?
Sajnos nem egyszer találkozom diákokkal, akik azért vannak abban az iskolában, amiben, mert a szüleik/anyukájuk/apukájuk azt mondta. Szóval kérlek, amíg a terveitekkel kapcsolatban elvárjátok a támogatást és bátorítást, addig álljatok is ki értük - védjétek meg magatokat attól, hogy megkeseredetten, munkájukat utáló felnőttekként végezzétek! Én is igyekszem ezt tenni: követni az álmaim, megbízni magamban és igenis megvédeni az igazam.
És ti szülők vagy éppen fiatalok, akik mással pályaválasztásról beszéltek, tegyetek meg egy szívességet: soha, de soha ne alkossatok véleményt valaki álmával kapcsolatban. NE! Támogassátok a kis álmodozót, hadd mutassa meg a világnak, hogy képes rá. Mert képes rá.
Ha már álmok... Idealista vagyok. Magyarul és leegyszerűsítve: az álmodozás az erősségem. Az utóbbi hónapban lazán megterveztem a jövőbeli környezetkímélő házam; elképzeltem, hogy körbeutazom a világot és milyen helyeken állok meg; elgondolkodtam az örökbefogadáson és még rengeteg apró kis dolgon, ami majd egyszer vár rám. És közben, ahogy a való világról, úgy J.K. Rowling szavairól is megfeledkeztem: "Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni." Nagyon félek, hogy ez igazzá válik, de nem tudom és valamilyen szinten nem is akarom kikapcsolni ezt a dolgot. (Ironikus, hogy minden tulajdonságommal így vagyok.) Tehát ez is lefoglalta a gondolataimat, és visszatartott minden értelmes tevékenységtől.
Feltette a pontot az i-re, hogy az egyik szobatársammal összevesztünk mi többiek, de olyan szinten, hogy azt vágta a fejünkhöz, mi csak a barátai vagyunk, és nem a legjobb barátai, akikért mindent megtenne. Ezzel csak az volt a baj, hogy hármunk részéről  mi mindenünket odaadtuk neki, és tűzbe mentünk volna érte, ehelyett azt kaptuk, hogy másfél évig napról napra hazudott nekünk arról, mennyire kedvel minket. Egy sziasztok nélkül sétált el, és az utolsó dolog, amit mondtam neki, nem épp életem legszebb mondata volt. Kiköltözött a szobánkból.
Szerintem nem kell ragoznom, mennyire pofán tudja vágni az embert, ha elveszt egy barátot. Még ha csak egy látszat-barátot is, még ha tanulságként próbálja is feldolgozni. Ez egy pofon.

Köszönöm, ha végigolvastátok, és köszönöm, ha kitartottatok ezekben az időkben, mikor a bejegyzések akadoztak! Próbálok változtatni ezen, és a fent leírt dolgokon is. Sok mindent túléltem már, így elképzelhetetlennek tartom, hogy előbb-utóbb ne lennék túl ezen az időszakon is.
Szeretném, ha leírnátok, mi van veletek, hogy vagytok mostanában. Panaszkodjunk egy kicsit, segítsünk egymásnak. Én teljesen nyíltan várom az üzeneteiteket, ha az nektek kényelmesebb, e-mailben is írhattok, akkor csak én fogom látni. Nemsokára elérkezünk a blog második évfordulójához, és szeretnék nektek sok-sok érdekes poszttal előrukkolni; egy pár már be van tervezve, de ha van ötletetek, miről olvasnátok szívesen, esetleg milyen régi cikksorozatot vegyünk elő, azt is írjátok meg bátran. Tehát a kérdések:

Hogy vagytok? Van valami baj? Tudok segíteni?

8 megjegyzés:

  1. Szia!

    Előre is boldog második blogszülinapot! :)

    Én januárban már írtam egy hasonló bejegyzést, úgyhogy nem is panaszkodnék, inkább leírom, mit gondolok erről.
    Azzal, hogy a szüleid, rokonaid nem tudnak meghallgatni, megérteni, nem vagy egyedül. Az X és a Z generáció között eleve nagy a kommunikációs szakadék, sokkal jobb képességeket, és sokkal több erőfeszítést igényel egy ilyen szülő-gyerek kapcsolat, mint a korábbi generációknál. Másrészt, gondolj bele, ők még az előző rendszerben nőttek fel, ahol szinte semmilyen kultúrája nem volt a mentális dolgoknak. Úgy voltak vele, hogy ami nem fizikai, az nem is fájhat, fiúknak meg még az sem, mert katonák. :) Mi már jól ismerjük ezeket, de az idősebbek közül aki egy kicsit is kevésbé nyitott, az nem tud mit kezdeni a lelkizéssel, nem tudja hova tenni.

    Ami a pályaválasztást illeti, azzal, hogy tudod, hogy mivel szeretnél foglalkozni, egy nagy lépéssel a többiek előtt jársz. Az ELTE-n mind a földrajz, mind a földtudományi szakra 320 volt a ponthatár, környezettanra pedig még ennél is kevesebb, 312. :) Nem tudom, mennyire vagy tisztában a pontrendszerrel, ez nagyon alacsonynak számít, szóval a felvételivel nem lesz gond, ha pedig már most zöldházat tervezel, és igazán elhivatott maradsz, akkor a többivel sem. Egy ismerősöm angol-földrajz szakos tanár lesz, szóval, ha tanítani szeretnél, arra is van lehetőség.

    Szerintem mindenképp érdemes rákeresni arra, hogy van-e más megoldás a fogaid kezelésére. Biztosan nem te vagy az egyetlen, aki hasonló problémával küzd, és hátha valamelyik fórumon, vagy oldalon írtak erről mások. Mielőtt olyan döntést hoznál, ami visszafordíthatatlan, és csak a doktornő maradna az utolsó reményed, szerintem ez fontos lenne. Lehet, hogy mások találtak rá más megoldást, ha pedig nem, akkor biztosabb lehetsz abban, hogy jó döntést hozol a húzással, hiszen nincs más választás.

    Nem tudom, nálatok ez hogy működik, nekünk az utolsó két hónap olyan érzés volt, mint amikor már vége a tanévnek, de még sincs vége. :) Szerettem ezt az időszakot, nyugodtabban lehetett késni, céltalankodni a suliban, meg persze álmodozni az órákon. Akár ez a helyzet nálatok is, akár év végi hajtás lesz, sok sikert kívánok a következő időszakra. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm a kommentet! Én nem gondoltam bele ilyenekbe a szülők/nagyszülők szemszögéből, de biztos vagyok benne, hogy van benne igazság. Emellett a mondásban, hogy "néma gyereknek anyja sem érti a szavát" is van igazság szerintem, azért ezt jó szem előtt tartani.
      A pályaválasztásban nem a szak kiválasztása aggaszt, inkább az utána való elhelyezkedés. A pszichológia irányról is azért mondtam le, mert túl sokan jelentkeznek rá, és nem vagyok benne biztos, hogy szükség van ennyi pszichológusra (a 32 fős osztályunkból is legalább 3 pszichológus lesz). A pontokat nem figyeltem, mert jó tanuló vagyok, ha pedig elhatározok valamit, meg is szoktam csinálni, de persze tudtam, hogy nincsenek magasan a határok egyik egyetemen sem földrajz szaknál.
      A tanítással csak az a bajom, hogy elég hangulatember és lobbanékony vagyok, ha pedig felhúznak, nem biztos, hogy jól kezelném. A gyerekek sem a kedvenceim, inkább állatokkal foglalkozom :D
      A foghúzással kapcsolatban sokat olvastam, eltérőek a vélemények, de beszéltem valakivel, aki ennél az orvosnál volt, neki is húzni kellett kettőt, és nem volt semmi probléma vele. Sajnos idő szűkében már nem tudunk elmenni másik orvoshoz, de félnék is attól, hogy megbánom, hogy nem csináltam ezt végig. Reménykedem, picit félek, de azért bízom a legjobbakban.
      Az iskolában tényleg nincs már akkora hajtás, a tanárok is most hiányoznak ilyen-olyan okok miatt, vannak napok, amikor felesleges is bemenni, mert lyukas órákon ülünk és csak kártyázunk. :)
      Köszönöm a bátorítást és a tanácsokat! Szép napot és hétvégét neked!

      Törlés
  2. Drága Ginny, sok-sok kitartást! Először is el kell mondjam, hogy amint találkozunk (Könyvfesztivál? ;) ), megfogom kérdezni, hogy mi a baj, mondj el mindent, amit szeretnél!
    A fogaidhoz annyit tudnék tanácsolni, mint több éve állandó fogszabályzós és eredetileg műtétre ítélt eset, hogy mindenképp gondold át alaposan, nézz utána, kérdezz körbe, van-e más lehetőség. Érdemes több dokit is meglátogatni.
    Pályaválasztás kapcsán pedig csináld azt, amit szeretnél és élvezel! Szurkolok, hogy minden jól alalkuljon :*
    Alig várom a blogszülinapi bejegyzés(eke)t! Kíváncsian várom, mit találsz ki ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Réka!
      Köszönök mindent! Sajnos könyvfesztiválra nem tudok menni, szombaton suli, a vasánapom meg így is mindig rövid :/ De egyszer összehozzuk azt a talit, ne aggódj!
      Több ok miatt is döntöttem úgy, hogy vállalom ezt a kezelést, amit most túl hosszú lenne leírni. Amióta megírtam a posztot, belenyugodtam, hogy ez lesz és reménykedve várom, hogy alakul a dolog.
      Tényleg köszönöm mindent! A szülinapi posztok pedig remélem, jobban fognak sikerülni, mint tavaly, igyekeztem mindenki számára érdekes ötletekkel előállni, de többet még nem árulok el :)

      Törlés
  3. Szia :)
    Először járok a blogodon, pont ez a cikk csábított ide, meg a mellékelt kis szöveg, amit írtál hozzá, amikor megosztottad egy blogos csoportban.
    Igazából nagyon hasonló helyzetben vagyok. Mostanában rengeteh problémával kell megküzdenem. Én régen blogoltam már, most pár hete mégis azért kezdtem újra az írást egy szemêlyes blogon, mert ki akartam írni magamból mindent. Emlékszem, az első bejegyzésben írtam is, hogy november óta padlón vagyok, egymást követték a rossz dolgok, de majd egy hosszabb bejegyzésben leírom. De az a bejegyzés azóta sem akar megszületni. Inkább más, boldogabb dolgokról írok, hogy eltereljem a figyelmem a rosszakról. De a bejegyzésed ráébresztett, hogy nem jó, ha egy látszatvilágban élünk. Megosztom, hogy voltam Glamour napozni, hogy vettem új könyveket, mintha igazából minden rendben lenne, pedig nem. Csak szerintem még bizonyos sebek túl frissek ahhoz, hogy máris feltépjem őket. De egy morzsát megosztok veled, mert ez közös bennünk. Én is vesztettem el barátot. És sajnos nem egyet hanem 4et. Egyetlen barátom maradt, aki nem hagyott cserben. Mert a többiek pont akkor hagytak magamra, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Nem ez a legfőbb gondom, de ez is fokozza a hangulatomat...
    Ha most vagy nyolcadikos amúgy nagyjából nyolc év lehet közöttünk, mégis az írásodból arra következtetek, hogy nagyon értelmes lány vagy. Szóval lehet tudom kinek írjak, ha végre ki akarom adni magamból ezt az egészet. (Vagy talán ráveszem magam, hogy befejezzem azt a bligbejegyzést).
    Hogy ne csak magamról beszéljek:
    Neked fel a fejjel!! A szépséghibák legyenek a legkisebb gondjaid. Örültem volna a kisiskolás és gimis éveim alatt, ha csak ennyi szépséghibám lett volna. De az enyém sokkal látványosabb. És sajnos a túlsúlyos lányokat kifogják maguknak a bunkó parasztok... A pályaválasztással kapcsolatban pedig abszolút egyetértek. És hála istennek az én szüleim sose szóltak bele, hogy mit szeretnék, és már csak egy hajszálnyira vagyok a 8.-ban kitűzött célomtól, miközben már benne is dolgozom :)
    Szép napot és kitartást neked!
    Puszi,
    Timi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Timi!
      Nagyon örülök, hogy idetévedtél, és annak még jobban, hogy hasznos volt számodra a poszt. Ahogy írtam nekem is nehéz volt kiadni magamból a gondokat, de nem erőltettem túlságosan. Tudtam, hogy az idő majd megoldja: elfelejtem, túllépek rajta - akármennyire is klisésen hangzik ez a gondolat.
      Sajnálom, hogy a barátaid otthagytak, de talán jobb is, hogy kiderült, nem úgy támogatnak, ahogy neked arra szükséged van. Próbálj meg arra koncentrálni, akik melletted állnak. :) Jobb tanácsot sajnos nem tudok adni...
      Tizedikes vagyok egyébként (5 évfolyamoson, tehát 17 éves vagyok), de nyugodtan írhatsz, ha bármi van, korkülönbségtől távolságtól függetlenül, Facebookon is megtalálsz ezen a néven, vagy e-mailben, amit az oldalsávban találsz.
      A problémákat szerintem nem lehet összehasonlítani, mindenkinek az esik a legrosszabbul, amit ő él át éppen. Én világ életemben "fogpiszkáló" alkattal rendelkeztem, ezért nem tudom úgy átérezni, milyen túlsúlyosnak lenni. Szerintem egyik sem kellemes.
      Köszönöm a bátorítást és a segítséget! Neked is a legjobbakat kívánom, mind a munkáddal, barátaiddal, mind a szépséghibáiddal kapcsolatban! :) Szép napot!

      Törlés