KÖNYVKRITIKA - E. LOCKHART: SZEMFÉNYVESZTÉS

Karácsonyi ajándékként úgy gondoltam, veszek már valami könyvet, mert erre nagyon régen nem került sor. Végül a karácsonyi ajándékbeszerzések közben léptem be a Libribe és rohamtempóban kellett kiválasztanom egy regényt, mert sietnem kellett egy másik programra. Vagy háromszor körbefutottam a boltot, mire megakadt a szemem a Szemfényvesztés borítóján. Első látásra szerelem volt.

„Csak egy igazán fontos: hogy bármely pillanatban feláldozzuk azt, akik vagyunk, azért, akikké válhatunk.”
Egy szenvedélyes barátság. Egy megmagyarázatlan eltűnés. Egy gyilkosság, esetleg kettő.
Egy félresikerült szerelem. Esetleg több is, mondjuk három.
Tompa tárgyak, álruhák, vér és csokoládé. Az amerikai álom, szuperhősök, kémek és ellenségeik.
Egy lány, aki nem hajlandó megtenni, amit várnak tőle.
Egy lány, aki nem hajlandó az lenni, aki egykor volt.

A borító, mint már mondtam, állati jól néz ki. Nekem - szégyen vagy sem -, de könyvválasztásnál szempont, hogy tetszen a borító, és szívesen akarjam látni a polcon. Ezen pedig nem is gondolkodtam. Egyébként is szeretem a zöldes árnyalatokat, a hulló hajtincsek pedig elindították a fantáziám. Aztán megláttam az író nevét.

E. Lockhart munkásságának becses gyümölcse A hazudósok és Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája is, emellett A pasilista, amit bár nem olvastam, de az előbbi kettőről első kézből tudom állítani, hogy kiemelkedően jók. Egy Lockharthoz hasonló írót sem tudok felmutatni ya kategóriában(, de ha ti igen, feltétlenül tudassátok velem). Amikor tehát felkaptam a kötetet, és szorosan magamhoz ölelve a kasszához vittem, sok mindent elvártam tőle. Érdekes alapötletet, rejtélyeket, egyedi szereplőket, akik áthágják a kliséket, egy "találd ki magad" szerű véget. És hogy megkaptam-e?

Hát a fülszövegből nem tudtam sokat kitalálni, csak annyit, hogy érdekes lesz, de nem bánom, hogy ilyen homályosan fogalmaztak és mindenféle utánaolvasás nélkül vettem kézbe a könyvet, hiszen annál több meglepetést tudott okozni.

A történet valójában Jule West Williamsről szól, egy éles eszű bűnözőről, akit egy mexikói luxushotelben érünk utol. Az első fejezetben -, ami tulajdonképpen a tizennyolcadik - lassan tudatosul bennünk, hogy Jule valami oltári nagy slamasztikában van, majd a regény folyamán sorra fedezzük fel a miérteket, és lassan kirajzolódik Jule tetteinek ok-okozati térképe és valódi élettörténete, ami folyamán bejár egy pár országot és államot, megismerkedik egy-két huszonévessel, akik szüleiknek hála nagy lábon élnek, szerelmes lesz, majd bűnözőbe veszi őt a rendőrség is. Mindezt fordított időrendben tárja elénk az írónő, vagyis a jelenből a múlt felé halad, ami nagyon különlegessé teszi a könyvet. Talán ezért is volt olyan izgalmas, hiszen folyton figyeltem, minden egyes információt elraktároztam, hátha egyszer még fontos lesz. Már maga az alapötlet és a koncepció miatt megérte belevágni a könyvbe, a többi csak ráadás volt...

Az egészben az tetszett a legjobban, hogy E. Lockhart nem nézi hülyének az olvasóit, mint más tizenéveseknek és fiatal felnőtteknek szóló könyvek szerzői. Nem akarja a szánkba rágni a lényeget, csak hagyja, hogy olvassunk a sorok között. És valójában a nagy fordulatot nem nehéz kitalálni, de mégis sorra jönnek szembe velünk a kisebb csavarok, amik fenntartják az érdeklődést és letehetetlenné teszik a könyvet -, na meg a vége azért elég ütős, jól ki van találva az hétszentség... De próbálok nem elárulni semmit, és a lehető legködösebben fogalmazni, mert ez a könyv úgy az igazi, ha spoilerek nélkül vágsz bele.

Először is, nagyon imádtam az összes helyszínt, ami megjelent a könyvben, Tommy Wallach: Kösz, hogy... című könyve után San Francisco elindította a fantáziám, de most ismét elkapott a vágy, hogy én egyszer szeretném élőben is látni ezt a várost. A másik a massachusettsi kis sziget, Martha's Vineyard hangulata volt, ahogy rákerestem, és megláttam a képeket, azonnal elfogott az amerikai álom.

Mivel a könyv igazándiból Jule személyiségéről szólt, adott egy erősen karakterközpontú regény, és természetesen kik formálnák az embert, ha nem a környezetében élők. Tehát a mellékszereplőknek mind olyan személyiséggel kellett rendelkezniük, ami valamiért más mint a legtöbb emberé és valamiért megfogja Jule-t. És ezt szerintem sikerült is jól kivitelezni, mégsem éreztem, hogy mindenki hús-vér lenne, nem csak egyoldalú papírforma. Talán nem volt idő kifejteni ezt - bár ez gyenge kifogás, mert a könyv nem olyan vastag, és Jule is minden egyes apró részletet megjegyzett magának, így több információ sem lett volna furcsa -, vagy szimplán nem értem ezeknek a gazdag, befolyásos emberek csemetéit, talán mind ilyen elhanyagolható szerepet tölt be. Imogen kapott kimagasló helyet ebben az egészben, de őszintén szólva nem szólnék róla sokat. Nem is tudnék, gyűlöltem a csajt. Csak ült a magas lovon, és amint úgy érezte, valaki fölé került máris dobta, közben játszotta a szentet, a jótékonykodót, meg a szegény árvát, de ő is csak egy elkényeztetett, apuci pénzén élősködő kislány volt, aki nem adta meg a tiszteletet a szüleinek, akik igazán megérdemelték volna.

Jule egy érdekes főszereplő volt. Először kedveltem, aztán nem értettem, képtelen voltam azonosulni vele, antipatikus lett, majd a végére, mikorra összeállt minden, egyszerűen csak nem tudtam, mit érezzek vagy mit kellene éreznem. Valószínűleg ez volt életem első könyve, amelyben senkit sem kedveltem. De tudjátok mit? Nem volt rossz. Annyi mindenre kellett koncentrálnom, miközben olvastam, annyira járt az agyam a lehetséges végkifejleten és a következő (vagy előző?) lépéseken, hogy fel sem tűnt, csak amikor már vagy egy napja fel-felidéztem egyes elemeket a könyvből. Jule egy közel sem hétköznapi antihős volt, aki akár most, ebben a pillanatban is létezhet valahol. Talán még létezik is. És E. Lockhart furfangos ármányának köszönhetően tudat alatt szurkoltam Jule-nak. Akármi rosszat tett, vele együtt néztem körbe feszülten: "ugye, senki nem látta?". Tetszett, hogy talpraesett volt, magának való, de tudott alkalmazkodni másokhoz, kihasználta a képességeit, de kétségtelenül voltak furcsa tulajdonságai is: kijátszotta más emberek hiszékenységét, hirtelen haragú, ami miatt néha teljesen kifordult önmagából, máskor pedig teljesen érzelemmentes volt. Mindenesetre egészen csodálatra méltó volt, amit véghezvitt; mármint a módszerei, a tanulékonysága, a szerencse, ami mellé szegődött. Erkölcsileg viszont - jajj... Bonyolult, és sokan mondják, hogy ezért zseniális, és van is benne valami. Mert megzavart, miközben azért az embernek arról, ami itt folyt, megvan a határozott, megrendíthetetlen véleménye (vagy ezt csak mi hisszük), hiszen akárhányszor hallasz erről a híradóban elborzadsz, hogy vannak emberek, akik képesek erre. Azonban a tévén keresztül nem tudod a hátterüket, a motivációjukat, hogy mit éreznek, és ez az, ami kérdéseket vet fel. Megbocsájtható? Vagy legalább megérthető? Hibás-e a másik fél, vagy csak az elkövető?

Persze mint minden könyvnek, ennek is megvoltak a maga hiányosságai.

Néha nagyon szűkszavúnak éreztem a történetet, és vártam volna még kifejtést, mélyítést a helyszínnek, szereplőknek, a miérteknek. Nem mondok ellent magamnak, nem a szájbarágást vártam, csak a körítést, hogy jobban bele tudjak helyezkedni a helyzetbe mint néző, elvégre ez nem egy szokványos sztori volt szokványos szereplőkkel, akik annyira tökéletesen hétköznapiak, hogy már egy oldal után érzem a kapcsolatot. Kifejezetten zavart, hogy ahogy haladtunk vissza az időben, Jule egyre tárgyilagosabb lett, pedig azt gondoltam, ahogy távolodunk az "őrültebb" tettektől, Jule úgy fog egyre hétköznapibb lenni, és olyan érzelmeket produkál, amilyeneket mindenki érez. Vagy talán ő mindig is ilyen tárgyilagos volt, és az idő haladtával csak elvesztette a fejét?

A másik sánta tényező a szerelmi szál volt. Azért azt tudtam, és számítottam is rá, hogy ez nem fog akkora hangsúlyt kapni, de nekem valahogy nagyon légből kapottnak tűnt, túl intenzív lett túl hirtelen, és azt nem tagadom, hogy szolgált némi funkciót Jule személyiségével kapcsolatban, és az érzelmeivel kapcsolatban kissé meggondolatlan, de talán jót tett volna, ha egy csipetnyivel több Paolo és Jule jelenetet is kaphattunk volna. Nem azért, hogy olvadozzunk, csak hogy ne legyen annyira elrugaszkodott ez az egész.

Ez a könyv megtanította nekem, hogy a szerencse minden. Ha jókor vagy jó helyen, az már csak rajtad múlik, hogy a képeségeiddel, tudásoddal hogyan reagálsz az eléd táruló lehetőségre. És hogy minden apró részlet számít. Mondjuk emiatt kicsit paranoiás lettem, de megérte.

Teljes szívemből ajánlom ezt a könyvet mindenkinek: YA- és NA-imádónak, pszichológiai thrillerek kedvelőinek és innentől gyakorlatilag bárkinek.

Én biztosan újra fogom még egyszer olvasni, ezúttal figyelmesebben.

Ti olvastatok már az írónőtől? Sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket a könyv iránt?